Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - II. Szent királyok - királyi szentek
SZENT KIRÁLYOK - KIRÁLYI SZENTEK Szinte lehetetlen megragadni a középkornak azt a pillanatát, amikor a mennyekben lakozó, örök életű szentek képe mögött egyszercsak fölsejlett a helyi hagyomány árnya; amikor a kép kettőssé vált, s a nemzeti szentek szellemképeként megjelent a történelem. Az, hogy a magyar szent királyok, Szent István, László és Imre miként szolgálták az uralkodók legitimációját már szentté avatásuktól kezdve, közismert tény, s az is jól ismert, hogy az Anjou-uralkodók miként és miért hangoztatták, hogy ők - az Árpád-ház kihaltával jelentkező trónigénylők - a magyar szent királyok örökösei. Károly Róbert és főképp fia, Nagy Lajos udvara szentkirály-kultuszának képzőművészeti emlékei is fennmaradtak, így például a Mária és a három fejedelmi magyar szent tiszteletére alapított aacheni kápolna ereklyeegyüttese; de ugyancsak a 14. század második felében készültek a váradi székesegyház előtt egykoron ott állt bronz királyszobrok is. Zsigmond németrómai császár és magyar király Szent Lászlót, a lovagkirályt tisztelte különösképp. Mátyás király, amikor visszaszerezte III. Frigyestől a Szent Koronát, kettős felségpecsétjére hasonlóképp legitimációs céllal állíthatta saját trónoló alakja fölé a magyar szent királyok képmásait. A késő középkorban a királyi szentek a Madonna társaságában - aki Patrona Hungáriáéként először szintén Mátyás uralkodása alatt jelent meg a király aranyforintjain - egyszerre voltak az örök élet mennyei biztosítékai és az ország hathatós oltalmazói, bizonyos értelemben jelképei. Ezt a váltakozó, sokszor inkább csupán érezhető kettősséget - a múlt szentségét és mellette az aktuális üzenetet - próbáltuk folyamatában felidézni a 15. század végétől a mohácsi csatáig terjedő időszakban. Szárnyasoltárok festett tábláin és szobrai között mind többször tűnnek fel ekkor a szent királyok, egyedül, másod- vagy harmadmagukkal; megjelennek ötvösműveken, miseruhák hímzett keresztjein, könyvillusztrációkon, fametszeteken. Néhány táblaképet és szobrot saját gyűjteményünkből választottunk ki - köztük a kisszebeni főoltár frissen restaurált oromszobrait, Szent Istvánt és Szent Lászlót, akiknek kettősét, úgy tetszik, utólag egészítették ki Szent Imre figurájával -, további néhány emléket máshonnan. A nyomtatott misekönyvek feliratos fametszetei jelzik a toposz elterjedtségét és magyarázzák értelmét; azok a metszetek pedig, amelyeket Miksa császár akkor készíttetett (nagy részben fiktív) őseiről és rokonairól, amikor a magyar trónra törekedett, egyértelműen a múlt manipulálhatóságáról szólnak, végképp átlépve oda, ahol a szentségnek úgyszólván már nyoma sincs. Bemutatunk néhányat azon szentek képei közül is, akiknek különleges szerepe volt nálunk: Árpád-házi (thüringiai) Szent Erzsébetet és a savariai születésű (Tours-i) Szent Mártont, akiket egész Európában tiszteltek, de Magyarországon számon tartották itteni származásukat is. Remete Szent Pál és Alamizsnás Szent János kultusza pedig uralkodói kezdeményezésre született: Remete Szent Pál testét Nagy Lajos király 1381-ben szerezte meg Velencétől, a köztársaság elleni háborút lezáró torinói béke alkalmával, s így került a pálosok, az egyetlen középkori, magyar alapítású szerzetesrend névadója a budaszentlőrinci anyakolostorba; Alamizsnás Szent János testét pedig Mátyás király kapta ajándékba a török szultántól 1489-ben, Konstantinápolyból. Az ezüst koporsóba zárt relikvia a budai várpalota kápolnájának fő ereklyéje lett, s - ismerve Mátyás személyiségét - valószínűleg csupán a király korai halála akadályozta meg a kultusz kibontakozását. Az ereklyét a mohácsi csatát követően a kápolna papsága menekítette Pozsonyba, ahol jóval később Pázmány Péter készíttetett neki új, díszes ereklyetartót, majd Esterházy Imre esztergomi érsek építtetett számára kápolnát; tisztelete - és reprezentatív szerepe - a 18. században is eleven volt Magyarországon.
