Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - I. Ereklyekultusz - MAROSI ERNŐ: Ereklyék
holtakra és a szentekre. Az 5. század vége tájától minden keresztény oltár kötelezően ereklyéket is tartalmaz, a mensa egy része a jelképes sepulchrum. A kereszténnyé vált Magyarország ereklyékben szegény vidék volt - ebben is megnyilvánul az antik és a keresztény hagyomány itteni megszakadása. Az egyházalapítás művéhez ereklyékre volt szükség: ismeretesek Szent István segélykérései és más erőfeszítései (köztük hadi zsákmányolás a bolgár cár elleni háború során, valamint - minden bizonnyal szövetségesétől, a bizánci császártól - a Szent Kereszt egy darabjának beszerzése is). Magyarország a kereszténység felvételétől kezdve részese az ereklyék iránti keresletnek és forgalmuknak, amelynek legfőbb forrásai a mártírok sírjaiban bővelkedő Róma, nagy utánpótlási területe pedig az Újtestamentum történéseinek közel-keleti színhelyei, amelyek részben bizánci, részben mohamedán uralom alatt állnak. Az 1083-as sorozatos szentté avatásoknak nemcsak a hazai, „nemzeti" szentek kultuszának megalapozása volt az értelme, hanem úgyszólván a kizárólagos importra utaltság enyhítése is. Ereklyeszerző funkciót is betöltöttek a keresztes hadjáratok. A királyoknak ilyen irányú kötelezettségvállalása soha nem szünetelt: az Anjou-korban - minden bizonnyal a magyar uralom egy szakaszában Zára város Velencétől szerezte meg Szent Simeon testereklyéjét (alighanem egy egyiptomi múmiát). Hasonló volt Remete Szent Pál előbb Budán, majd a pálosok budaszentlőrinci főkolostorában őrzött teste, amelyet Nagy Lajos ugyancsak Velencétől, a torinói békében szerzett. Mátyás király Alamizsnás Szent János holttestét kapta a török szultántól (egykor Budán, a palota kápolnájában, ma a pozsonyi dóm Szent János-kápolnájában). Minden középkori ember törekedett ereklyék birtoklására, s legalább üdvöt hozó érintésükre vagy látásukra; az uralkodói kincstárakban, kápolnákban ezeknek nagy gyűjteményei jöttek létre. Az ereklyék birtoklása (és talizmánként való viselése) ugyanis szerencsét, egészséget, védelmet jelentett. A hatalom egyik jele erős ereklyék birtoklása, „nemzeti" szentek kultuszának és ereklyéinek terjesztése (magyar részről például Bécsbe, Prágába, Krakkóba, Aachenbe, Nápolyba, Rómába, Bariba) egyszerre jámbor tett és hatalmi reprezentáció. Az ereklyék fontos jogi szerepet is betöltenek: az eskütételnél jelenlétük és tanúként való megidézésük elengedhetetlen. Különös fontosságuk volt a dominikális, az Úr Jézusra vonatkozó ereklyéknek (a Szent Lándzsának, a szögeknek, a keresztfa partikuláinak, a töviskoronának, a vérnek), amelyek közvetlen kapcsolatban álltak az uralkodói hatalom szentségével, égi legitimációjával. Az ereklyéket nem lehet elválasztani a középkori művészettől; s nemcsak azért, mert kultuszuknak magától értetődő szervezője és kísérő jelensége a művészet, a befogadásukra emelt épületektől kezdve tartóikig. Lényegi azonosság is van ereklye és művészet között, mert a középkori felfogás szerint mindkettő emlékeztet; megjelenít egy érzékfeletti szellemi lényeget, továbbá egyik sem imádást igényel, hanem arra való, hogy serkentse a tiszteletet. A magyarországi ereklyekultusz formái - ránk maradt emlékei s a külföldi példákból kiinduló rekonstrukció alapján egyaránt - megfelelnek a külföldön ismert jelenségeknek, változásaik is azokkal tartanak lépést. Amikor Magyarország belépett a keresztény Európába, az ereklyetartóknak változatos formái voltak szokásosak; edényszerű, ládika vagy pikszis alakú változatoktól hordozható oltárokig, és testrészeket, fejet, néha egész alakot megjelenítő, „beszélő" figurákig. Nálunk ezekből a korai példákból szinte semmi sem maradt meg. Bizonyosan állítottak nagyszabású, az európai zarándokhelyeken tömegek által látogatott ereklyesírokat is: ilyenek lehettek a székesfehérvári ereklyeszarkofágok. Szent Margit 14. századi ereklyesíremléke az „arca" itáliai típusához tartozott. Nagy, nemesfém ereklyeládákról (vagy koporsókról) is tudunk: ilyen volt Szent Gellérté Csanádon, s megmaradt Szent Simeon zárai ezüstkoporsója. Nagyobb számban maradtak ránk pompás ékszerként vagy olcsóbb, sorozatban előállított emléktárgyak, talizmánként viselt ereklyetartók, mellkeresztek. A királyi reprezentáció s a dinasztikus kapcsolatok világába vezetnek viszont a magyar dinasztia viszonylag nem csekély számban fennmaradt valódikereszt-ereklyetartói (Esztergom, Salzburg, Krakkó, Bécs). A 14. századdal Magyarországot is eléri a szent eleven megjelenítését célzó figurális ereklyetartók divatja. Helyenként, így Székesfehérvárott, Besztercebányán, ilyeneknek sokasága állott az oltárokon vagy a sekres2. Zarándokok Remete Szent Pál sírjánál. A zólyomszászfalvi főoltár szárnyképe, 1500 körül