Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
TANULMÁNYOK - KOVALOVSZKY MÁRTA: Történelem
visszavezető folyamatossághoz, a megelőző korszakok vonzó világához. Műveikben tisztán látni vonzalmaik irányát: az antikvitás, a manierizmus, a századforduló felé fordultak leggyakrabban. Tekintetüket nem közvetlenül a történelem ragadta meg, a művészet, a kultúrtörténet függönyén át pillantottak a múltba. Ha Soós Tamás például jón oszlopokat és római maszkokat helyezett a képmezőbe, ha Kelemen Károly késő reneszánsz-kora barokk atlétákat állított modern autóroncsok mellé, ha König Frigyes ravaszul megtekert tereit és perspektíváit Andrea del Pozzo nyomán festette, ha Felvidéki András az eklektikus építészet elemeiből építette töredékes architektúráit - mindez azonnal felismerhető kapcsolatokat jelent a múlt megannyi rétegéhez. De e kiragadott példák mögött ott kell látnunk a fiataloknak azt a gazdag mezőnyét, amely rejtettebb, áttételesebb, rafináltabb módon pillantott a múlt kútjába. Sokféle pillantás, sokféle múlt, sokféle történelem, különböző korok atmoszférája, alakjai, motívumai tűnnek fel a képeken, de valamennyit összefűzi az a tény, hogy anyaguk az elmúlt idő, az elsüllyedt korok világa, a história tartománya. Hogy a művész a manierizmust választja vagy az eklektikát, az szubjektív döntés kérdése, de minden fontos, ami nem jelen vagy jövő. Az avantgárd harcain túljutott művészek a hetvenes évek közepétől fokozatosan visszatértek a múlthoz. A nyolcvanas évek fiataljainak viszonyát a történelemhez Fehér László ún. dégi képei fogalmazták meg legpontosabban. Régi családi fotográfiák nyomán festett kompozíciói többnyire a közelmúltig nyúlnak vissza, de a körvonalaikkal jelzett alakok emlékezete mélyebbre hatol. Az üres sziluetteken áttűnik a táj, átcsap az idő, a figurákat átjárja a meghatározhatatlan múlt anélkül, hogy magával sodorná őket. Nosztalgiával tekintenek a történelemre, megmártóznak benne, de nem adják át magukat neki. Még vágyakoznak utána, de már tudják, hogy kívülállók maradnak. * A hatvanas évek számos művészi teljesítménye forgott a történelem kérdései körül, noha a társadalom közgondolkodásában a história kevés szerepet játszott; 1956 után még sokáig csak a jelen létezett, és csupán a hetvenes évtized elején „született meg" a közeli és távoli múlt, a történelem. Ezzel együtt körvonalazódott az az újfajta látásmód, kialakult az a sajátos perspektíva, amelyből a múlt alakjai, a történelem eseményei, nemes és fennkölt eszményei - mintha valami nagyítón át szemlélték volna őket - elveszítették „hivatalos" és „objektív" jellegüket, hogy helyükbe egyéniséget és szubjektív vonásokat nyerjenek. E látásmód művészeti előzményeit a hatvanas évek második felének emlékműszobrászata mutatja legvilágosabban, 6 bár e „deheroizálás" nem csupán a képzőművészetben hozott eleven, új és friss ábrázolási formákat, de az irodalomban és a filmben is. Vilt (Madách, 1967-1973; Eötvös, 1961), Vigh Tamás (Vásárhelyi-emlékműterv, 1967) vagy Varga Imre (A professzor, 1969; Radnóti, 1969), figurái „leszállva a talapzatról" (Kovács Péter kifejezése), ugyanabban a térben léteznek, amely a néző, a mindennapok tere is. Heroikus gesztusok nélkül, a jelképes, „kifejező" mozdulatokat mellőzve, a köznapi embertől nem elkülönülve, hangsúlyozottan egyszerű, esendő lényekként állnak-ülnek. Elet és művészet egybefonódik, nincsenek köztük válaszfalak: a történelem nem a tömegből kiváló, a mindennapokon felülemelkedő „hősök" közege, mert nincs „hős"; vagy - a maga módján - mindenki az. 1974-ben jelent meg Szűcs Jenő Nemzet és történelem című tanulmánykötete, 7 ekkortájt zenésítették meg Petőfi Nemzeti dalát a Tolcsvay fivérek és mutatták be Szörényi Levente István, a király rockoperáját. Megannyi jele volt ez annak, hogy a história fokozatosan visszakerült eredeti jogaiba. Ez elsősorban az államalapítás korára, a magyar középkorra és az 1848-as forradalomra vonatkozott, a köztudat és a közízlés számára e korszakokat tették leginkább fogyaszthatóvá a hivatalosan hangsúlyozott közhelyek. A cél a nemzeti érzések felkeltése és óvatos támogatása volt. A történettudománytól a magyar rockoperával és folklórral „dúsított", új típusú állami ceremóniákig sokféle formában éledt fel a nemzeti múlt. A képzőművészetben az ötvenes évek nyílt politikuma, a hatvanas évtized szemérmes pátosza után most plebejus nemzeti érzések ébredeztek az alkotók egy részében. Nem egy művész fordult a népi kultúra hagyományai, anyagai, kifejezőeszközei felé és annak tanulságait magától értetődő természetességgel használták egy korszerű vizuális nyelv kialakításában. Bors István, Tornay Endre András és elsősorban Samu Géza (háta mögött a Fás Körrel) műveikben a kortárs szobrászat problémáit fogalmazták meg, de ehhez a népi kultúra eszköztárát és szellemi támogatását hívták segítségül. A képzőművészetben a népi és nemzeti kategóriák egyébként aligha használhatók. Használhatók viszont azok az elemek, amelyeknek par excellence vizuális jelentésük és hatásuk van. Nem véletlen, hogy az „engedélyezett történelem" idején, a hetvenes évek közepén nemegyszer feltűnt a piros-fehér-zöld színhármas, olykor hangsúlyosan utalva a nemzeti múltra (Gulyás Kati: Minitextil; Szilasi Anna: Téli kokárda), többnyire azonban minden utalás nélkül (Droppa Judit, Gulyás Kati). Itt kell keresnünk Pinczehelyi Sándor későbbi, csak a nyolcvanas évek elején megvalósított nagyszabású environment-jének, a PFZ-tájnak eredetét is. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc - kimondva-kimondatlanul is - mindig kitüntetett helyet foglalt el történeti kutatásainkban, történetírásunkban és történelemszemléletünkben. A tudománytól a népköltészetig áthatott sokféle területet, és átitatta a közgondolkodást. 1950-1953 között az országos képzőművészeti kiállítások témajavaslatai például melegen ajánlották a művészek figyelmébe a magyar történelem e fontos korszakának eseményeit és alakjait, de a művészek maguk is mintegy belső indíttatásból, szívesen fordultak a magyar múlt e darabjához. Ábrázolása azonban nagyon is nehéz feladatnak bizonyult: a tárgy, amelyhez a festő,
