Az Ernst-Múzeum kiállításai 1947-1954
A dolgozó nő és anya. 1948. november
kibontakozása pedig azokra az időkre esik, amikor a hatalomra törő kapitalizmus, a hatalmát védő feudális földbirtokrendszer és az osztrák gyarmatosító törekvések egymással való kiegyezése, a magyar társadalom megoldatlan, égető problémáit a látszólagos jólét, a hamis nyugalom hazugságainak áthatolhatatlan szövedékébe burkolta Ezen keresztül a művészet csak a szubjektív átérzés egy-egy ragyogó fellobbanásával átvilágítva volt képes a valóságot megmutatni. Mindez kialakította a magyar képzőművészet sajátos, lírai érzékenységét, a tónusnak, színnek, anyagkezelésnek, a tömörebb, vagy lazább formáknak egy olyan kifejező gazdagságát, amely érzelemkeltő erejével a legkülönbözőbb, sokszor pedig a legszerényebb témákhoz is a magyar élet valóságos mélységeinek képzetét kapcsolja. Az ilyen erősen érzelmi alapokra épült művészetben fokozottan érvényesül tehát a női élet problémáinak ábrázolása. Borsos József a honvéd halálhírét vivő család képében, még kissé gyámoltalan érzelgősséggel, de sok csataképnél nagyobb bensőséggel ad számot a szabadságharc hősi véráldozatáról. Madarász Vikfor azonban már megrázó drámai erővel jeleníti meg nemzeti függetlenségünk tragédiáját, a Habsburgok sokszázados rémuralmát — a Hunyadi Lászlót sirató anya és jegyes fájdalmában. Koszfa József pedig az úri Magyarország legógetőbb problémáit, a kisemmizett szegényparasztság sorsát váltja közvetlen emberi élménnyé a mezőn görnyedő asszonyok alakjában. Majd mikor ezek a problémák a forrpontig hevültek, az első világháború évtizedében Uitz Béla ismét csak a dolgozó nő ábrázolásán keresztül jutott odáig, hogy kompozícióinak duzzadt formái, tüzelő szinei a kor feszültségének tükröződésévé az 1018—1919-es forradalom ideológiai előkészítésének jelentős tényezőivé emelkedtek. A forradalom leverése után, a Horthy-korszak letargiájában, művészetünk érzelmi beállítottsága, gyakran fordult át egy bizonyos befelénéző, valóságidegen, lágv érzelmességbe. Nem véletlen, hogy a munkájában elmerülő, a gyermekével foglalkozó asszony ábrázolása volt az a terület, ahol néha mégis megtalálta elvesztett kapcsolatát a valósággal, ahol a lírai finomkodás megtelítődött a nő érzésvilágának valóságos finomságával, — mint azt talán legteljesebben Berénij Róbert festménye példázza. Mint ahogv az sem véletlen, hogy azok a művészek, akik szocialista öntudattal álltak szemben ezzel az öncélú líraisággal, oly gyakran fordultak az anya, a dolgozó nő témájához. Nem vélt tlen, hogy Dcrkovits Gyula, ez a nagy munkásfestő, éppen a proleláranya képében tudta talán a legmagasabb szinten egységbe foglalni a magyar művészet érzelmi gazdagságát a saját osztály 3
