Az Ernst-Múzeum kiállításai 1933-1936

157. Csoportkiállítás: Boldizsár István, Csók István, Herman Lipót, Rudnay Gyula, Szüle Péter

később ösmerik csak fel, pedig igazi mély lélek ilyen változatot" — ami tehát nála is uj — mindig kitermelt, ezt érzésének uj árnyalata megköveteli. Ez az uj tehát egyszer erősebben, máskor halkabban szólalhat meg, egyszer, szembeszökőbb, máskor enyhébb formákat ölthet, de mert nem ez a lényeg, nem ott kell az értéket keresni. Amelyik kiállítást most mutatunk be, nem konzervatív, — azaz taposómalomban őrlő művészek bemutatkozása — mert mindenik uj és más-más érzésviharok közt teremtette meg, alig észrevehető uj változatok külsőségei közt, mély emberi érzéseknek kifejezését. íme Iludnay Gyula, hosszas hallgatás után, erőre kapva nagy betegségéből, bemutatja éber álmainak játékos csillanásait, az első terem vizfestményeit a betegágyon képzelte el, hogy aztán gyorsan megrögzíthesse okét, csupa halk sóhaj, csupa friss álom, csupa ragyogó ékkőből összerakva. Ki az, ki nem érzi itt azonnal egy mester egyéni hangján előadott e halk zenekölteményeket, ki nem érzi azokat minden más művésztől eltérően egyénien újnak, az ő hangjának, az ő formájának, melyet magamagának, a maga álmainak teremtett

1! És ime a harmadik kis teremben az ugyanilyen csodásfinoman odalehelt természet-átálmodások, az erdő napsugaras csöndje, az erdőszéle csodás vonala, a kék ég tisztasága, a magányos csárda költőisége, a nagy egyedülvalóság melankóliája, ahogy azt csak Petőfi tudta énekelni s Rudnay megfesteni 1 Éppen ilyen egyéni formavilágba lépünk Szüle Péter emberábrázolásainál. Kétségtelen, hogy ezek az emberek — kortársaink — nem az utca nyüzsgő emberpáriái, amikor Szüle emberei kilépnek az utca zajából lelkük mélységeibe visszavonulva, amikor elzárkózva mindentől ennenmaguk 4