Az Ernst-Múzeum kiállításai 1933-1936

149/b. Csók István

A Balaton színjátéka. A magyar tengernek volt is, van is nem egy szerelmes festője. Mészöly Gézától Iványi-Grünwald Béláig magyar szemmel látó művészek egész sora viaskodik azokkal a változó jelenségekkel, melyeket a Balaton varázsol lámuló imádói elé. A titokzatos atmoszférikus játékok szeszélyes ötletei végeláthatatlan sorozatokban bukkannak fel egében, vizében, páráiban, amint azokat a nap, a fény, a borulat, a derengés, a naphajlat, a napkelte, a déli izzás, a délelőtti tiszta lég, az esti borongás változatai ugyanazon elemek fölé borítják színeket váltó fátylaikat. Ennek a csudának szerelmese támadt, immár két évtizede, Csók Istvánban. Műveiben a molnárfiu ösztönös természetrajongása hatalmas szinviziókban tárul elénk. Más magyar művészt is meg-megkapott a Balaton csodája. De Csók Istvánban a szinrajongás olyan eksztatikus misztikusa támadt, aminőt csak Velence ébresztett fel egyszer Turnerben. Itt, most, ebben a hatalmas képsorozatban, melyet legnagyobb részben itt először mutat be. Csók István alkotásait találjuk. A lágy, a könnyed, a pehelyfinomságu tónusok, csapongó, szeszélyes arabeszkekben hullámzanak vásznain. Szinei, mint a zománc, egymásba ötvényezett fénnyel ragyognak. Szemnemlátta átmenetek lehelletszerü finomságai csillognak formáin. Ez a pehelykönnyed szincsillogás hullámzása a legnagyobb szemgyönyörüség, mit festő adhat. A napfény itt ezüsttónusokat lop a Balaton víztükrére, zöld, piros, kékes, sárgás, kékeslila színeket csalva a hullámok közé és átizzasztja a felhők járását. Ott, a felhők közt, a napkorong ragyog, de csak mint melléknap, istentudja honnét futamodva, tükröződvei, felcsillámlik a felhőfátyol közt, ihogy visszatükröződjék a habokban. Amott rózsaszínű pára, mint patyolatfátyol borul a hullámokra, odasimul, bele-belemcrül, újra felbukkan, átütközik rajtuk, s mint egy mozarti dallam bujkál szemünk előtt a leggyöngédebb ritmusban. Mert a 5 i