Az Ernst-Múzeum kiállításai 1928-1929

96. Kernstok Károly gyűjteményes kiállítása

kísérletezett. Individuális emberlátás helyett a tipusok megteremtéséhez fordul. Alakjai szinte csak konstrukciók. A mozgalmas életérzés szimbolikus jelei. Ilyen a Dugonics-utcai iskola falára hatalmas vonaljátékot teremtő freskója is, az ifjúi erő e monumentálisan tiszta jelképe. Máskor — mint a debreceni megyeháza üvegablakain — újra a szint hangsúlyozza, a szin szolgálja a formát, de nem lesz többé egyszerű dame d'atour, hanem mindjobban viziója lényeges eleme. És ez elvezette újra a természethez, s mikor 1917-ben nagyobb kollekcióját mutathattuk be, ott már az alázatos szivvel a természet elé járuló poétával találkoztunk. Dunai tája, mely most a főváros tulajdona, a természet előtt keletkezett hatalmas vizió, mely egy végtől végig átélt nagy impresszió felfokozása. Alakjai sem voltak formális konstrukciók többé, hanem húsból és vérből álló emberi alakok, kiket oda érzett a Duna partjára, fürdés előtt, vagy fürdés után, szép ifjúi testeket, lágy, puha hajlásokban, a naplemente párás levegőjében. IV. Külföldre került aztán, de magával vitte a szemében Nyergesujfalu szineit. Lelkében uj viharok zajlottak, körülötte a német expresszionisták vad szinorgiákat rendeztek, s ő mélységes lelkiélményekben gazdagon az Utolsó vacsora felszántott arcú embereire gondolt. Nagy emberi érzésektől, viharos fájdalmaktól feldúlt lelkű alakok veszik körül az Urat, ki fejét kezeire támasztva, a maga múltja szemléletébe gondolkozik. Mármár megnyugodott a Duna tiszta levegőjében, de az ujabb élmények uj viharzást keltenek lelkében is. Számvetés kezdődik művészi múltjával. Hosszú, keserves esztendők. Mig végre révbe fut a hányt hajó. És ime Ádám és Éva. Amig az idegenben festett (1923) képen, fa alatt szinte szivettépő marcangolásba 6