Az Ernst-Múzeum kiállításai 1926-1927

86. Csoportkiállítás: Goebel Jenő, Góth Móric, Gy. Szabó Kálmán, Pártay István, Vidoszky Béla, Weil Erzsébet

nek s mindez egy nagy szemmel felfogott formaalakitás erejével . . . Mindenesetre művészi megnyilatkozás ez, melynek kialakulását fokozott érdeklődéssel várhatjuk. Két grafikusunk homlokegyenest ellentétes művészi ihletből formál. Az egyik, Gy. Szabó Kálmán, debreceni magányában, a fametszés szűkszavú nyelvén fejezi ki élményeit. Visszavezeti a formát arra az utolsó egyszerű vonalra, melynek szuggesztív hatása teljes és organikus igazságnak hat. Felbontja a természetet vonalelemeire és belőlük gazdagon összekapcsolt hálózatot teremt. A fehér és fekete tónuskettőségére alapozott e világszemlélet, a fametszés technikai lehetőségeinek számbavétele folytán, a naturalisztikus részletezés helyett, a vezető vonalak kihangsulyozásával éri be, de a művész ezek kiválasztásával, vonalvezetése gazdagságával, finomságával érzései minden árnyalatát ki tudja fejezni. Gy. Szabó Kálmán gyöngéd érzésvilága, mely tónusos rajzain is megnyilatkozik, fametszeteinek vékony hajszálakból kialakított hálózatából mesterien bontakozik ki előttünk. Egy-egy holdvilághatásu tája, egy olvasó fiu, magyar tájai, mindmind a természet biztoskezü leegyszerűsítésével, vonalhálókba való felolvasztással hozzák ki a művészi hatást. A másik grafikus, Pártay István, szénrajzaiból viszont egy fantasztikumra hajlamos romantikus ifjú lélek bontakozik ki, aki ornamentális fantáziájával, a szélesen látott formák felfokozásával ér el meseszerű hatásokat álomszerű exotikus táj álmaiban, — akkor is, ha gémes kutas tájat lehel papírra! — s ez az álomszerüség tanulmányfejein is végigsuhan, de mindketten megmaradnak a táj és figura organikus egységének megőrzésénél, mely örök kritériuma marad a művészi alakitásnak, mely nélkül felbomlik minden „képarchitektura" és ellenőrizhetetlen chaosba sülyed az élet víziószerű megéreztetője: a művészet. Dr. Lázár Béla. 5