Az Ernst-Múzeum kiállításai 1921-1923

47. Magyar remekművek

színfoltokból épiti fel a maga világát, ugy teremtve a szint, mintahogy az a valóságban keletkezik, a fény hatása alatt, egymásra ötvényezve, egymásból kiteljesedve, egymásba bontogatva, egymásra rétegződve, végeláthatatlan változatban. Gazdagon orchestrált szemzene ez, mely megvan a magyar népművészetben együgyű formában és megvan klasszikus mestereinknél hatalmasan kiépülve. Ha ebből a szempontból nézzük végig ezt a gyűjteményt, még egy nevezetes tanulságra bukkanunk: a magyar festészet, amióta önálló életet él, kibontakozva a külső körülmények kovácsolta elzárt és fejlődésében megakasztott helyzetéből, tehát főleg a XIX. század közepe óta, noha soha, egy pillanatra sem adta fel szoros kapcsolatát az általános európai kulturáramlatokkal, noha az azokban uralkodó művészi formaproblémák foglalkozták őt is mindenkoron, a magyar festészet megtudta őrizni a maga nemzeti jellegét s egyetemes értékei éppen ebben a nemzeti sajátosságából folyó jellegében gyökereznek. A nagy, általános formaproblémák mind visszhangra kelnek benne, de a megoldást mindég ehhez az ő sajátos nemzeti jellegéhez, színlátásának sajátosan érzéki voltához alkalmazta és abból fejlesztette ki. Csak elfogulatlan szem kell hozzá s megláthatjuk, hogy a kolorista magyar, bármilyen iskolát járt legyen, minden formamegoldást sajátosan tud színezni s ez a népművészetben gyökeredző látás — az ősi tradíció! — kiütközik minden korban, minden iskolán, minden formaproblémán keresztül. Művészeink járhatnak szerte szét a világon, minden környezetben és minden hatáson által, az őseredeti színlátást — természetesen igen gazdag egyéni árnyalatokban — meg tudják őrizni mindenkoron. Mikor pedig — de ezt csak most, utólag tudjuk megállapítani, akkor is csak ilyen történeti összefoglalások alkalmával — ez a sajátosan 4