Az Ernst-Múzeum kiállításai 1921-1923

64. Fényes Adolf

Az első megjelenésnél az uj stílus nem vethette le a primitív fejlődési korok jellegét, a naivitása kissé keresettnek, a formakapcsolatai igenis szabályosaknak, a belső ornamentikája erősen felépítettnek hatott. Színlátásában is az átmenetek keményeknek, az összehangolásai érdeseknek tűntek fel, a tónusegység nem volt a kellő ritmusban végigvezetve, — csupa jellemvonás, melyeknek a belső fejlődés fázisain át kellett esniök, hogy most végre éretten, teljes egységben, finom tónusharmóniákba foglalva jelenhessenek meg. Amit Fényes most produkál, az mesteri összefoglalása egész múltjának. Itt minden abstrakt kiszámítás levetve, itt minden egyszerűnek, magátólértetődőnek, s éppen ezért mesésnek és igaznak hat, mint a népdal. Szürke tónusharmóniáin belül lefokozott szinek dalolnak. Egei a legszebb felhőalakulatok, melyeket megálmodott valaha természetkedvelő költő, szebb, mint a valóság, mert a természet sok elszórt szépsége egy-egy alig négyzetméteres vászonra vannak koncentrálva, amint azokat megkonstruálta egy teremtő fantáziával megáldott poétalélek, aki az élet benyomásai fölött szuverén rendelkezik, formálja, alakítja, fokozza, egyszerűsíti őket, ugy, ahogy azt képzelete eljátszatja véle. Micsoda báj lebeg ez álomvilág felett! Mintha csak hallanók Fényes bácsi hangos, jóindulatu, széles kacagását, mely az élet jelenségeinek csak derűs oldalát akarja meglátni s tudatosan kitér a szomorúságok elől, tudja, hogy van olyan is, de nem akarja tudomásul venni: félti a kacaját, mert arra a művészetének van szüksége, mely belőle fakad, táplálja azt és elönti a szinek tarka és ragyogó zománcával. Ily egység Fényesnél az ember és a művészete. Mindkettőt ő maga formálta. Ezért teljes az és harmonikus. Dr. Lázár Béla. 4