Az Ernst-Múzeum kiállításai 1921-1923

53. Báró Hatvany Ferenc

Hatvany a nagy mesterekre emlékeztető áhítattal ment ki a természetbe, még pedig csak egy kis darabjába, hogy annak minden lehető színárnyalatát figyelje meg a legkevesebb formaváltozaton. Innét egyre ismétlődő motívumai, a hatvani park egyazon részletei, de ő e motívumok lelkét keresi, azt, amit a világítás, a kolorit, a fényjáték misztikus erőben borit rá, a mély tüzü smaragdok közt bujkáló opálok csillámait, azt, amint az árnyék ráborul az imént még hejjehujázó fényre és a bujkáló árnyékok megtörik a színeket és fátyolt borítanak az elvesző formákra, miközben uj színárnyalatok ébredeznek, az este nedves párájában megfürödve. Ezeket és az ilyen szincsudákat lesi és jegyzi a művész egyazon parkrészlet előtt, folyton éber csudálattal, naiv örömmel és ifjúi szívvel, ami mind visszatükröződik alkotásaiban, melyek egy-egy uj meglátás izgalmaiban fogantak. Az ő kezében a forma megmarad, épen és tisztán, de beleontva a szín- és fényhatások tónusába, mint nagy tömegek és nagy foltok, melyek a folyton változó tónusegység fátyolába foglaltak. Őt éppen ez a formaegység, mely óráról-órára más, érdekli, amint abban a sok finom szinértéket, megkülönböztetve és felelemezve, de összefoglalhatja. Ilykép gazdag lirai élet tárul elénk, melyből tájképeinek lelke bomlik ki a szinhangulatok gazdag motívumaiból. A mélyen lefokozott nedves zöldtől a fényben felujjongó csil4