Az Ernst-Múzeum kiállításai 1919

37. Vaszary János

látjuk, hogy amit csak érzett a művész az élet egyszerű és viharzó jelenségei előtt, álmaiban és látományaiban, a szenvedélyes erőben elgondolt Kalváriajelenetében éppenugy, mint a sivatag izzó tüzébe beleálmodott Királyok imádásában, minden formája szinből fogant, szinbe olvadott bele és szinben nyert végső alakulatot. Ez az cgyoldaliiság az ő nagy ereje,— ez uj stílusának jellemző jegye, ezért feláldoz, ha kell, mindent, de ezzel el is ragad, nyugtalanít, lázongani késztet és izgalmakba borit. Csak egy példát: nézzük meg Vaszary egyik szinét a feketét. Az impresszionisták kidobták palettájukról. Manet főleg azt kifogásolta Courbet-nál: ,,igen fekete". Renoir is csak első idejében élt vele, mikor még közel állott Courbet-hoz, attól tanulta el Munkácsy és Leibl is annak mesteri használatát. Pedig Courbet feketéje nem halott anyag, hanem élő szin, telve érzéki szépséggel, mely Munkácsynál bársonyos sonoritást, Leiblnál árnyalatgazdag valeuröket kapott. Vaszary feketéje elvileg más. Vaszary feketéje szintén tiszta szin, elvesztette teljesen festék jellegét, de mint szin csupa árnyalat, mely helyeztetésével is az érzést szolgálja. Vaszary egyszer a feketébe ágyazza a többi szint, másszor belelopja feketéjét a többi szin közé, mely itt felbúg, mint az oboa, majd csak kisér, mint a másodhegedü, halljuk zokogni mint a viola d'amourt, de mindég eleven ható erő, a lélek szava, a rejtelmek hordozója, a mélységek, fájdalmak, élettitkok panaszlója. Amit Baudelaire megálmodott palotája színeiről ír, — Et tout, mérne la couleur nőire Semblait fourbl, clair, irisé . . . 9