Horváth György – Király Erzsébet – Jávor Anna - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2008. 26/11 (MNG Budapest 2009)
VI. A Magyar Nemzeti Galéria korszakai - B. A Nemzeti Galéria a Budavári Palotában
bemutatását tervezi. „Tovább élnek bizonyos szürrealista törekvések Lakner László, Kondor Béla, Ország Lili művészetében. Egyre népszerűbb oldott, vagy konstruktív non-figuratív kísérletek mellett be kivánjuk mutatni az új realista alkotóink néhány müvét és a Barcsay Jenő nyomán indult fiatal szentendreiek konstruktív alkotásait egyaránt. (...) A sokféle bemutatandó szobrászati törekvés bizonyságául Vilt Tibor, Schaar Erzsébet, Borsos Miklós, Makrisz Agamemnon immár klasszikussá érett müvei mellett Vígh Tamás, Mártsa István, Segesdi György, Kiss István, Meszes Tóth Gyula, Varga Imre alkotásait említjük." 788 (Kiemelések az eredeti szövegben S. K.) Az imént felsorolt alkotók egyikét-másikát 1972 táján ugyan be lehetett sorolni „a realista és konstruktív, államunk által támogatott művészet" körébe, Lakner László, Kondor Béla, Ország Lili, Schaar Erzsébet vagy Vilt Tibor azonban időnként e kategória „határesetei" voltak, azaz az előterjesztés a támogatás kérdését igencsak nagyvonalúan kezeli. Schaar ekkor még az Utca megalkotása előtt áll (1974 Székesfehérvár - 1975 Luzern), Ország Lili még nem kezdte el 48 részes Labirintus-sorozatát (1973), Kondor Béla még élt, és voltaképpen a Velencében való szerepeltetése (Velencei XXXIV. Biennale 1968), és nagy műcsarnoki életműkiállítása (1970) után inkább már beérkezettnek számított. Mindezt egybevéve nem állítható, hogy az előterjesztés valamiféle újszerű, avantgárd szemlélet megnyilatkozása lett volna, inkább a műfajban - minisztériumi előterjesztés - szokatlan, Pogány nyilvános megszólalásaira korábban nem jellemző, szolid történetiségével tűnhetett ki. Az igazi nehézséget nem is a történeti anyag elrendezése, hanem a kortárs művészet ebbe történő integrálása jelentette. Mint az előterjesztés fogalmaz: „A tervezés során és az előzetes megbeszélések alkalmával ismételten felmerült a Kortárs Múzeum létesítésének kérdése. A vélemények összegzéseként az az álláspont alakult ki, hogy a Nemzeti Galéria képes a kortárs múzeum szerepének betöltésére is. Ez komoly feladatot jelent az intézmény számára (az anyagot eddig is gyűjtöttük, de kiállítására csak alkalomszerűen volt mód)." E célra a múzeum megalapította a Mai művészet osztályát, melynek gyűjteményei kisebb részben a múzeum által korábban beszerzett tárgyakból, nagyobb részben az állami vásárlások műtárgyaiból, illetve tartós letétből állnak majd. 789 A tervezet erre vonatkozó része ugyan nem utal a párizsi Luxembourg Képtár korábban már ismertetett gyűjteményezési metódusára, ám nagy vonásokban megegyezik azzal: „Ezt a letéti anyagot pedig bizonyos időközönként (5, esetleg 10 évente) felülvizsgálva, az időtálló jelentős alkotásokat a szakgyűjteményekbe átleltároznánk, a többit pedig részben vidéki múzeumaink, részben különböző állami szervek, intézmények számára tovább adnánk. Ez az anyag lenne a gerince a D szárny III. emeleti, nyugati termeiben évente új anyagot bemutató, az előző esztendő kiállításain szerepelt legkiválóbb alkotásokból »Uj művek '74, '75, '76« stb. címmel rendezendő tárlatoknak. A Galéria fenti anyagát e célból jól kiegészíthetnénk más múzeumoktól letétbe vehető, illetve a művészektől kölcsönzött alkotásokkal." 790 Az előterjesztés szerzője tehát áttételesen utal az állami gyűjteményezési politikával kapcsolatosan felmerülő problémákra, nevezetesen arra, hogy az állami vásárlások során a múzeumokba kerülő alkotások korántsem megfelelőek a Nemzeti Képtár történeti igényű kiállításai számára. A Kortárs Múzeumra vonatkozó sorok a Nemzeti Galéria várbeli kiállításának ügyében heves ellenérzéseket váltottak ki. Tiltakoztak a kritikusok, tiltakoztak a vidéki múzeumok és berzenkedtek maguk a művészek is. A Kritika voltaképpen azzal a céllal adta közre az előterjesztést, hogy vitassák meg azt a kulturális élet szereplői. A kritikák néhány hónap elteltével jelentek meg a lapban. Szinte egy olyan sincs közöttük, amely a kiállítandó műtárgysorozat időbeni teljességével, a régi magyar művészet jelentőségével foglalkozott volna. A kritikák tárgya kettős volt: egyrészt a palotára mint helyszínre, másrészt a kortárs művészet múzeumi kiállításaira reflektált. Hubay Miklós az előbbit tárgyalta, nevezetesen azt, hogy az egykori királyi palota berendezésénél jobb lett volna a hely hagyományaiból kiindulni, mivel mostantól „majdnem olyan lesz, mintha lett volna valami folytonosság Mátyás óta". 791 A 19. század fordulójának tervezett kiállításával kapcsolatban az a véleménye, hogy Csontváry helye nem itt lenne, számára külön múzeumot kell alapítani. (Ez még a cikk megjelenésének hónapjában meg is nyílt Pécsett.) Nem ért egyet a kortárs művészet felvázolt gyűjteményezési módjával sem, hiányolja a kis modern képgalériákat, ahol a festők teljesebben megmutathatnák müveiket, mint az országos tárlatokon. Egy másik kritika a Kortárs Múzeum ügyét firtatja, mondván e célra nem elég a Galéria néhány terme, külön - modern építésű - képtárra lenne szükség. 792 A Kritika novemberben ismét indulatos cikket adott közre. Vadas József az ötvenes évek kultúrpolitikája nyomán született alkotások tervezett bemutatását sérelmezi, amellyel szerinte a Nemzeti Képtár tervének szerzője voltaképpen „semmisnek nyilvánítja azt a történelmi határt, amely a zsdánovi gyakorlatot és a mai kultúrpolitikát választja el egymástól". 793 Hosszasabban itt nem elemezhetjük mondatait, melyek lényege, hogy a jelen kultúrpolitikájának szemszögéből kellene a kortárs művészet anyagát válogatni. Az ilyesfajta igények azonban - tegyük hozzá - a művészettörténeti szemlélet lényegét: a műalkotások történetiségét kendőzik el. A történeti szemlélet és a kultúrpolitikai szemlélet különbségeinek bizonytalan határairól tanúskodnak Vadas azon sorai is, amelyek az élő művészet és az állami vásárlások alapján felállítandó kiállításokról szólnak. A sorok között pedig kimondatlanul ott lappang a kérdés: szükség van-e egyáltalán állami mecenatúrára, vagy nincs? Az állami műpártolás kialakult rendszerét már Miklós Pál is szóvá tette a Kritika egyik korábbi számában. 0 is főként a „stiláris elfogultságok nélküli" vásárlásokat vitatta, azaz a döntésekben megnyilvánuló értéksemlegességet. A sorokat ma olvasva úgy tűnik, mintha az akkori megszólalók nem érzékelték volna vagy csupán színlelték ezt az érzéketlenséget -, hogy voltaképpen a kádárizmus lényegét érintik. A kádárizmusét, amelyből - a Rákosi-korszak agresszív művészetpolitikájának aggályos ellentéteként - egyenesen következett a vásárlásokban is kifejeződő értéksemlegesség. Azért, hogy ne kelljen kínos állításokat megfogalmaznia, Vadas végül kérdőjelet kanyarítva utal a lényegre: „a kérdés csak az mindezek után: nincs-e ellentmondásban a 788 Előterjesztés, a 777. jegyzetben idézett irat, 13. oldal. 789 Előterjesztés, a 777. jegyzetben idézett irat, 14. oldal. 790 Előterjesztés, a 777. jegyzetben idézett irat, 14. oldal. 791 Hubay 1973, 10. 792 MNG Adattár, a kritikák gyűjteménye 1975. 793 Vadas 1973, 10.