Horváth György – Király Erzsébet – Jávor Anna - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2008. 26/11 (MNG Budapest 2009)

IV. Múzeumok a szocializmus államszerkezetében

Pogány Ö. Gábor volt.

397 A Fővárosi Népművelési Központ első kiállításának címe: „Budapest népe a művészetben" (1947). A kiállítási brosúra szövege „az elnyomottak lázadásáról" beszél.

398 Noha a tárlatot kísérő leporelló a sematizmus szóhasználatának iskolapéldája. Pogány korábbi értékszempontok alapján, biztos szemmel válogatott a kvalitásos müvek közül: Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép, Derkovits Gyula: Szövőmunkások, Nagy Balogh János: Szegényasszony, Rippl-Rónai József: Kuglizok stb. A kiadott katalógusok sorozatát áttekintve jól érzékelhető a kultúrpolitika - és a hangnem - gyors változása. Az első években az élő és elhunyt, szocialista elkötelezettségű, ám a modern formavilágtól nem idegenkedő alkotók mellett - mint Derkovits és Dési Huber, Fenyő A. Endre, Kling György, Gráber Margit - a más irányzathoz tartozó mesterek is helyet kaptak, például Anna Margit, Lossonczy Tamás stb. Az utolsó tárlat 1950-ben már az általános szovjetizálás légkörében született a Tretyakov-képtár reprodukciós anyagából. A Fővárosi Népművelési Központ irodalmi délutánokat is szervezett, melyeken 1947-1948-ban még megjelenhettek olyan régi baloldali személyiségek, mint Kassák Lajos, a kiállítás-vezetéseket pedig Pogányon kívül Rabinovszky Máriusz, Garas Klára, Oelmacher Anna, Kampis Antal, Végvári Lajos és mások tartották. A viták témái 1949 után az ideológiai nyomás erősödésével megváltoztak. Ugyanez a változás ragadható meg a Fővárosi Képtár kiállításainak katalógus-bevezetőiben is. Míg a Népművelési Központ az egyéni kiállítóknak adott helyet, a Fővárosi Képtár összefoglaló, nagyobb lélegzetű kiállításokkal állt elő, melyek címéül gyakran az ideológiailag éppen aktuálisnak tünő kifejezéseket, szófüzéseket választották. Voltak olyan kritikusok, akik komolyan vették ezeket a szlogeneket, mint például Rabinovszky Máriusz, aki a Haladó hagyományok a magyar festészetben című program-kiállítás (1950) rendezőitől nagyobb elvszerüséget kért számon, részletekbe menően elemezve a kiállított tárgyakat. Szerinte Mányoki képei vagy a biedermeier életképfestészet egyáltalán nem sorolhatóak a „haladó hagyományok" közé.

399 Már a Fővárosi Képtár utóbb említett rendezvénye is arra utal, hogy a múzeumi kiállítások az 1949-es korszakváltást követően mintegy megkettőzni igyekeztek a múlt képét. Egyrészt figyelembe vették azokat az eseményeket és emlékeket, melyek az ideológia síkján kapcsolatba hozhatók a jelennel - azaz „haladó hagyományok" -, másrészt negatív kontextusba tették azokat, melyek „retrográdnak" nevezhetők, azaz a jelenhez és a jövőhöz nem lehet semmi közük, így feledésre méltók. Ez a kollektív amnéziára való „itéltetés" a személyek megbélyegzésének, irányzatok nyilvánosságból való kiűzésének volt fontos eszköze. Hogy mindez fordulatszerűén, nagy gyorsasággal következett be, annak egyik oka kétségtelenül az lehetett, hogy maga az 1949-es alkotmány is kitért a művészet támogatásának feltételeire: „A Magyar Népköztársaság hathatósan támogatja .. .a nép életét, harcait, a valóságot ábrázoló, a nép győzelmét hirdető művészetet." Az alkotmány e sorát idézve Pogány még hozzáfűzi: „képzőművészeink legszentebb hivatása állami követelménnyé vált".

400 A kulturális forradalom hamarosan elérte az országos múzeumokat is. A Szépművészeti Múzeum négy, részlegesen helyreállított helyiségében 1947 végén, a korábban külföldre szállított, ám sikeresen hazatért művek válogatott anyagából megnyílhatott a Régi Képtár kiállítása is. 1949 májusában, a Fővárosi Képtárral közösen, az I. emeleti teremsorban (voltaképpen a Modern Képtár 14 termében és 7 kabinetjében) megrendezték a Magyar művészet 1800-tól napjainkig című állandó kiállítást. A program szerint a tárlat célja, hogy felsorakoztassa a 19. és 20. századi magyar képzőművészet „maradandó teljesítményeit". A kiállítás annyiban követte a hagyományokat, hogy külön termet szánt Szinyei Merse Pál és Munkácsy Mihály müveinek, ezeket azonban kiegészítették a századelő további mestereinek szánt termek: Ferenczy-terem, Rippl-Rónai-terem, Mednyánszky-terem, s végül a proletár-festőnek, Nagy Balogh Jánosnak szentelt terem. Az ezt követő termek anyaga a nézők számára világosan megmutatta a „fejlődés" irányát: előbb a két világháború között működött Szocialista Képzőművész Csoport alkotásainak sorát, majd az utolsó termekben a szocialista realizmus legújabb hajtásait lehetett látni Ék Sándor budapesti ostromképétől Kazinczy János acélolvasztókat ábrázoló alkotásáig. A rendező szerint már ez az esemény, a Képtár és a Múzeum anyagának - ekkor még alkalmi - egyesítése is a Nemzeti Galéria megteremtésnek szükségességét bizonyította.

401 Mivel ennek lehetősége egyelőre még csak nem is körvonalazódott, a volt Fővárosi Képtár, melyet 1954 után az Új Magyar Képtár állományának adott otthont, mutatta be a Nagybányától a felszabadulásig terjedő anyagot.

402 A nyelvezet A retorika megváltozása főként annak bizonysága kívánt lenni, hogy a jelenben „kulturális forradalom" zajlik. Nemcsak a párt által diktált aktuális politikai célok húzódtak meg a nyelvezet átalakulása mögött, hanem az ideológia funkcionális alkalmazása is. „Az ideológia funkciója (...) elsősorban az »elkötelezettseg« nyelvében történő sikeres eligazítás. Követőit közös szótárral látja el, amelynek segítségével megkülönböztethetik az elkötelezettet az elkötelezetlentől, az ártatlant a bűnöstől"- fogalmazza meg a nyelvi fordulat lényegét Huszár Tibor.

403 1945 után hihetetlen mennyiségű irat, jegyzőkönyv, forrás, azaz szöveg keletkezett. Nincs egyetlen korszaka a magyar történelemnek, amelynek iratanyagából ilyen mélységben követni lehetne nemcsak a hivatalos intézkedéseket, hanem szinte minden egyes megszólalást. Szó szerinti jegyzőkönyvek készültek az értekezleteken, gyorsírással jegyeztek fel mindent, a vitákon, ankétokon, ahogyan a szakszervezeti gyűléseken elhangzottakat is. És készültek nem a nyilvánosságnak szánt feljegyzések, feljelentésszámba menő, önostorozó önkritikák, a korszak kevéssé szép műfajai. Az értekezletekre készített előterjesztéseket is többnyire az ideológiai lecke felmondásával vezették be. Az általam megismert szövegállományok terjedelmes halmazában csupán Fülep Lajos felszólalása volt az egyetlen, amelyben valaki nyíltan elutasította az ideologikus beszédnek ezeket a frissen meghonosodott formáit. Az MTA Művészettörténeti Állandó Bizottságának 1952. júniusi ülésén Pogány, aki a Művészettörténeti Állandó Bizottság titkára volt, a kutatás helyzetét ismertette felolvasásában. Hozzászólásában Fülep kikelt Pogány általánosításokkal, Marx-, Lenin- és Zsdanov-idézetekkel megtűzdelt szövege ellen, amelyben alig voltak 397 Pogány forradalmi retorikáján nem csodálkozhatunk, hiszen baloldalisága korábbról eredt. Egyetemistaként tagja volt a Pázmány Péter Tudományegyetem hivatalosan bejegyzett Egyetemi Körének, amely 1937 után fedett kommunista befolyás alatt álló személyek vezetése alatt állt. Az Egyetemi Kör tagjai között Pogányon kívül más művészettörténészek is voltak: Radocsay Dénes és Végvári Lajos. Lásd: Salamon 1982, 163-164. Salamon adatai részben Pogány visszaemlékezésein alapultak; 1951-ben kelt Önéletírása szerint Pogány 1937/38-ban részt vett a Márciusi Front munkájában. Ennek betiltása után a Kisgazdapárt ifjúsági tagozatában, majd a Szabad Szó hetilap körül a népi írók vonalán működött. Ezután Móricz Zsigmond Kelet Népe c. lapjánál tünt fel. MNG Adattár, ltsz.: 24.400/2006, 118. dosszié, személyi dokumentumok. Ami 1951-re az életrajzból már kimaradt: Pogány 1935 után a Vigília című reformkatolikus irodalmi lapban is publikált. 1946ban elnyerte a Baumgarten-díjat. 1945 előtt megjelentetett munkái alapján akkori nézeteit inkább a népi írók baloldali szárnyához lehetett sorolni. A Baumgartendíjat 1949-ban adták ki utoljára. Ld.: Téglás János: A Baumgarten Alapítvány végnapjai. A vétótól a megszűntetésig. Múltunk 2006/1, 2.31-258. Pogányt leginkább A magyar művészet forradalmárai című kötete tette ismertté. Pogány 1947. 398 Fővárosi Népművelési Központ kiállításai, 1947. szept. 25-től, 1950. május 2. Katalógusok kompendiuma. Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény, B 374/50. 399 Rabinovszky 1950, 205-206. 400 Az 1949-es alkotmány 53. §-a: „A Magyar Népköztársaság hathatósan támogatja a dolgozó nép ügyét szolgáló tudományos munkát, valamint a nép életét, harcait, a valóságot ábrázoló, a nép győzelmét hirdető művészetet s minden rendelkezésére álló eszközzel elősegíti a néphez hű értelmiség kifejlődését." Pogány 1952, 101. 401 „...hogy a két gyűjtemény hazai anyagának összevonásával mind teljesebb áttekintést lehessen nyújtani a múlt és jelen magyar értékeiről." Pogány 1985; A Szépművészeti Múzeum a volt Fővárosi Képtár termeiben az egyesítés után több monografikus tárlatot is rendezett: 1953-ban Than Mórnak, 1954-ben Paál Lászlónak és Derkovits Gyulának. A Szépművészeti Múzeum termeiben került sor Kupeczky János (1954. június), Lötz Károly (1954. július), Brocky Károly (1955), Mányoky Ádám (1957) és Hollósy Simon (1957) műveinek kiállítására. Ezeknél sokkal nagyobb léptékű volt a Műcsarnok termeiben 1955-ben bemutatott Székely Bertalan kiállítás, melyet az akkor már a Fővárosi Képtárból a Szépművészeti Múzeum állományába átvett munkatárs, Bényi László rendezett. 402 Rajnai 1956, 184. 403 Huszár 2005, 62.