Horváth György – Király Erzsébet – Jávor Anna - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2008. 26/11 (MNG Budapest 2009)

II. A nemzeti képtár gondolatának kiteljesedése

magából, ezerfelé árad, majd egy erőteljes szellem iskolájában szalad össze. „Színes képben állna a néző előtt a művészet fejlődéstana s a műtörténelem e világos ujjmutatása után könnyebben fogná fel a mai törekvések lélektanát". Lyka viszont nem az 1800-as évnél húzná meg a modern és a müvészettörténelmi képtár időhatárát. Szerinte „a régibb képek talán a Piloty-iskola fölmerüléséig a németeknél, Delacroix-ig a franciáknál, a múltnak átadott gyűjteményt tehetnék ki. Az új képek sora pedig folytatólagosan nyílhatna meg, idő szerinti sorrendben, lehetőleg szem előtt tartva a nemzeti szempontot", (kiemelés tőlem, S. K.). Lyka további fontos megjegyzése: „minden másolat kizárva!" Ezzel az évtizedeken át ismét és ismét felmerülő „Másolatmúzeum" terveire utal.

141 Lyka tehát egyrészt üdvözli egy müvészettörténelmi képtár létrejöttét, másrészt nagyobb szerepet szánna a nemzeti szempontoknak. O már a kilencvenes évek elején úttörője volt az újabb művészetszemléletnek. Munkássága átmenetet képez a pozitivizmus és szellemtörténeti kor határán.

142 Világképe a pozitivizmus szemléletében gyökerezik, mint ahogyan megfogalmazza, a „fejlődéstanon", melyben ugyanakkor nagy hangsúlyt kapnak az időtlennek és változatlannak képzelt nemzeti tulajdonságok. A nemzeti képtár gondolatának szempontjából igen érdekes Diner-Dénes József 1902-ben publikált cikke, mivel ő a történelemszemléleti historizmus ellenfeleként szólt a témához. Diner a Szépművészeti Múzeum létrehozásának meghirdetett céljait támadta: egyrészt a nemzeti kultúra pártolásának irányából, másrészt - s ezt tarthatjuk a fontosabbnak - a történeti gyűjtemény, és a „históriai észjárás" túlzott szerepe miatt. írása Lyka frissen alapított lapjában, a Művészet első számában jelent meg (1902). Diner szerint a képtárak létesítéséhez a 19. századnak azon „hisztoriko-archeologiai eszméi" vezettek, melyek már rég lomtárba kerültek. Mint írja, ez a „hisztoriko-archeologiai" szemlélet volt a döntő abban, hogy az állam megvásárolta az Esterházy-gyüjteményt. Okfejtése annyira eltér más szerzőkétől, hogy kissé hosszabban kell őt idéznünk: „De ha magasabb szempontból tekintem ezt az eseményt, mégis az a kérdés tolul elém, hogy minő hatással volt ez a szerzemény a mi egyéniségünk, a mi nemzeti kultúránk fejlődésére? Nos, ez a hatás alig jöhet számba. (...) De meg közönségünk müszeretetére is jóformán semmi befolyást sem gyakorolt. Mint a legtöbb németországi képtár, az Esterházy-féle gyűjtemény is pusztán tudósoknak való intézmény volt, a hol katalógusokat állítottak össze, a melyet szakemberek kerestek fel, különben pedig semmi vonatkozásban nem állott az élettel, a modern kultúrával és a nemzeti törekvésekkel." A szerző nem csak az Esterházyképtár megvásárlását vitatja, hanem általában véve magát a retrospektív szemléletet: „ez a hisztoriko-archeologiai gyűjtőszenvedély, a melynek semmi nemzeti s csak kevés kulturális alapja van, még tovább hajtott minket. (...) Hasonlók voltunk a parvenühöz (sic), a ki idegen ősök arcképeivel aggatja tele képtárát: mi is idegen kulturősökkel tetszelegtünk magunknak". A Szépművészeti Múzeum létesítését Diner a magyar kultúra szempontjainak elhanyagolása miatt feleslegesnek ítéli: „Ez az egyoldalún hisztorikus észjárás, a mely a mi múltunkban nem a mi speciális jellemvonásainkat keresi, ma is él még és nyomai félre nem ismerhető módon megvannak az Országos Képtáron és a Nemzeti Múzeum képtárán. Ha majd Szépművészeti Múzeummá egyesítik ezeket, akkor valószínűleg oda is beköltözködik ugyanez a felfogás. Hisz már az új képtár megszületésekor mellőzték ezeket a speciálisan nemzeti szempontokat." Az igazán kívánatos szerinte egy tisztán nemzeti szempontú képtár létrehozása: „Nos, ha a Szépművészeti Múzeumnak csakugyan az a feladata, hogy a magyar művészet fejlődésében a vezető szerepét játssza, hogy középpontja legyen művészetünknek, akkor nem szabad tudós-intézménnyé válnia, le kell mondania archeológiai becsvágyáról, ellenben erőteljesen bele kell nyúlnia az életbe, magyar kultúránk, magyar művészetünk menetébe, népünk egyéniségébe. Szóval mindenestül nemzeti alapokra kell térnie. Az idegen művészet, legyen bár régi vagy új, csak segédeszköz gyanánt szerepeljen ott a hazai művészet előmozdítására, öncéllá csakis és egyes egyedül a magyar művészet válhat. S itt a legradikálisabb eljárás ajánlatos. Mindaddig, míg nem vagyunk oly gazdagok, hogy kielégítsük az összes követelményeket, a melyek teljesítését a magyar művészet jogosan elvárja ettől a magyar múzeumtól, mindaddig nem szabad egy fillért sem költenünk külföldi műtárgyakra, akár régiek azok, akár újak." Diner leszögezi azt is, hogy egy ilyen múzeumban egyforma jogot követelhet minden irány, minden iskola, minden technika és szellemi áramlat. Viszont ki kell zárni ezen intézményből mindent, „a mi száraz tudákosság, a mi puszta történészkedés, a mi merő esztétizálás. (...) Mutassuk be tisztán és világosan szellemi, társadalmi és politikai életünknek kapcsolatait a művészettel s folyton-folyvást kultúránkat, népünk egyéniségét és magyar nemzeti jellemvonásainkat állítsuk előtérbe. Ezért ne alakítsuk a Szépművészeti Múzeumot kozmopolisszá".

141 A fenti sorokat nem egy politikai értelemben konzervatív vagy radikálisan nemzeti érzelmű személyiség írta, hanem az a szociáldemokrata Diner-Dénes József, aki egyik élharcosa a modern ízlésnek.

144 Már évek óta publikálta régészeti, iparművészeti és művészeti írásait, s belülről ismerte a magyar múzeumügyet is. Alapos képzőművészeti ismereteiről tanúskodik az 1900-as világkiállítás magyar művészeti anyagáról írt tanulmánya, melyben a magyar festészet későbbiekben is érvényesnek tekinthető fejlődéstörténetét vázolta fel.

145 A Szépművészeti Múzeumról 1902-ben írt cikkének legfontosabb állításait a „történészkedés", a „hisztorikus észjárás", a „hisztorico-archeologiai gyűjtőszenvedély" röviden és mai szóval, a történelemszemléleti historizmus ellen sorakoztatja 141 Lyka 1892, 300. A másolatok említésekor Lyka feltehetően nemcsak a gipszmásolatokra gondolt, hanem a Trefort miniszter által 1872-ben kezdeményezett, majd évek során a Vallás- és Közoktatási Minisztérium által finanszírozott kópiaprogramokra, ösztöndíjakat adva ki fiatal művészeknek a külföldi múzeumok jelentős alkotásainak lemásolására. Révész 2001, 30. 142 Perecz 1998, 71-88; Művészettörténet-írás programjai 1999, 173. 143 Diner-Dénes 1902, 20-27. 144 Litván 2003. 145 Diner-Dénes Bécsben és Drezdában folytatott műegyetemi és művészettörténeti tanulmányokat. 1881-ben a MNM tisztviselője lett, s ettől kezdve publikálta cikkeit előbb a Pester Lloydban. Katona Lajossal megalapítja az Élet c. folyóiratot. 1890-től a berlini Freie Bühne munkatársa. Számos szociológiai, művészettörténeti és irodalmi tanulmánya jelent meg. Bekapcsolódott a szociáldemokrata mozgalomba. 1918-ban a Károlyi-kormány külügyi államtitkárává nevezték ki. Müismeretéről a Kárász- és a Spitzer-gyűjtemény katalógusai (1890) és Budapest magánképtárairól írt cikkei is tanúskodnak. A magyar képzőművészetről Id.: Diner-Dénes 1901.