Veszprémi Nóra - Jávor Anna - Advisory - Szücs György szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2005-2007. 25/10 (MNG Budapest 2008)

NEW ACQUISITIONS, NEW RESULTS - Új szerzemények, új eredmények

egy Indiából hazatért „teozófikussal", bizonyos Monsieur Chevrillonnal, majd ezt követően mind a Helena Petrovna Blavatsky nevével fémjelzett teozófia, mind pedig a buddhizmusról akkoriban megjelent irodalom nagy hatással volt világképére, s feltehetően Schopenhauer és Tolsztoj müveit is jól ismerhette. Czóbel Minka költőnő szoros barátságban volt a festővel. A földi lét álomhoz hasonlatos mivolta, a halál mint egy új ébredés, megszabadulás a testtől, vagyis a panteisztikus világlátásból is táplálkozó élet-álom-halál-kép a kiváló tehetségű költőnő 1896-ban megjelentetett Az első hó versében is megfogalmazódik. Gassama-Szabó Bernadett Roskovics Ignác (1854-1915) festőművész egyik legismertebb müegyüttesének rekonstrukciójára tesz kísérletet a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe 1990ben bekerült, rendkívül sérült olajképek alapján. A második világháború végén elpusztult Szent István-terem a budavári királyi palota Hauszmann Alajos által kivitelezett bővítése során épült meg. Lötz Károly a Habsburg-terem, Benczúr Gyula a Mátyásterem, Roskovics Ignác pedig a Szent István-terem díszítésére kapott megbízást. Utóbbi terem kialakítására Bánffy Dezső miniszterelnök tett javaslatot Ferenc Józsefnek 1897-ben, aki azt is meghatározta, hogy romanizáló stílusban legyen kivitelezve. Hauszmann fontosnak tartotta, hogy a román stílusú műemlékekből ellesett formákat népművészeti elemekkel is kiegészítsék. A terem falburkolatát Thék Endre müasztalos faragta, az Árpádházi uralkodók és szentek egész alakos képeit Roskovics olajfestmények formájában készítette el, majd a pécsi Zsolnaygyárban porcelán-fajanszba kivitelezték őket. Roskovics tizenkét képet festett, ebből tíz az Árpád-házi királyok és szentek életnagyságú alakjait, hármas csoportokban elhelyezve - Szent Imre, I. Béla, Szent László; Könyves Kálmán, Szent Erzsébet, II. Endre; III. és IV. Béla, Boldog Margit, a sort III. Endre alakja zárja - ábrázolja. Ezeken kívül festett két háromosztatú képet is, melyeket a bejárati ajtók fölé helyeztek el. Mindkettő Szent István életéből vett jelenetet ábrázolt: az egyiken Szent Adalbert apostoli királlyá koronázza Istvánt, a másikon Szent István király a keresztény vallást hirdeti. A terem 1900-ra készült el, és az uralkodó kérésére bemutatták a párizsi világkiállításon. Tóth Antal a Fadrusz János és Maróti (Rintel) Géza közötti eddig ismeretlen kapcsolatot villantja fel. A Szobor Osztály 1986-ban, majd a rákövetkező esztendőben egy-egy Maróti-reliefet vásárolt. A művek csaknem azonos mérete, anyaga, dekoratív stílusa és témája, valamint hasonló, felirattal ellátott, szecessziós keretezése a két dombormű szoros összetartozására vallott. Később derült ki, hogy a domborművek eredetileg egy nagyobb alkotásra, nevezetesen Fadrusz János 1902-ben Zilahon felavatott Tuhutumoltárára készültek, annak csonka gúla talapzatán alkottak körbefutó díszt. Az alaposabb utánajárásra Lakóné Hegyi Évának 2004ben az emlékműről írott dolgozata indította a szerzőt: a megsemmisített emlékmű egyik reliefjéről, az obeliszk felső részét díszítő egyik frízről fennmaradt töredék itt közölt fotója nyilvánvalóvá tette, hogy a Tuhutum-emlékmű reliefjének egy-egy oldalához jutott hozzá a Nemzeti Galéria. Az alkotó pedig az egyik darabon látható RG jelzés alapján minden kétséget kizáróan Maróti Rintel Géza. A Magyar Iparművészet 1904-ben már közölte a két dombormű fotóreprodukcióját, „Fadrusz János rajza után mintázta Maroth i R. Géza" megjegyzéssel. Fadrusz tehát a város által megrendelt Wesselényi-emlékmű mellett, azzal párhuzamosan készített Tuhutum-emlékmű megalkotásához segítőtársa(ka)t alkalmazott. Kolozsváry Marianna Maticska Nagy-gyá válik című írásában a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében ez idáig helytelenül a fiatalon elhunyt Maticska Jenőnek (1885-1906) tulajdonított Tájképet meggyőzően sorolja Nagy István (1873-1937) müvei közé. A müvet a Galéria 1958-ban vásárolta a Szent István körúti Bizományi Áruház Vállalattól, hogy a festészeti gyűjtemény a nagybányaiakhoz tartozó Maticska Jenő újabb képével gazdagodjon. A mű alkotójának beazonosításakor a jobb alsó sarokban lévő Maticska-szignót vették alapul. Az 1990-es évek elején tartott revízió kapcsán feltűnt, hogy a Maticska szignó alatt halványan Nagy István aláírása húzódik meg. A mű ennek ellenére Maticska Jenő alkotásaként szerepelt az 1996-os Nagybánya művészete című kiállításon. Az utólagosan, ismeretlen okból ráírt Maticska szignó eltávolítása után azonban egyértelműen olvashatóvá vált a „Nagy István 1910" jelzés. A szikár adatok mellett lényeges különbség érzékelhető a két festőnek a természethez való viszonyában is, amely összetéveszthetetlenné teszi tájképfestészetüket. Maticska Nagybányáról, a városból való fiatalember, aki kissé kívülről csodálja a természetet, Nagy István ezzel szemben a csíki hegyek szülötte. E vizsgált képén is érződik az ebből eredő és rá annyira jellemző, a természet ereje előtt fejet hajtó hűvös balladai tájábrázolás, melyet csak pályája vége felé old fel egyfajta népmesei melegség. A Tájkép című mű kétséget kizáróan Nagy István munkája, úgynevezett útkereső korszakának jellegzetes olaj tájábrázolása. Kopócsy Anna a Képzőművészek Uj Társaságának működését feltáró kutatásai során számos eddig ismeretlen életmű létezését regisztrálta. Ezek közé tartozik Kiss Vilmáé (1893-1943) is, akinek 1920-as évek első felében készült Golgotha című művét Vaszary János alkotásaként leltározták be, a Németh Kálmán restaurátor által 1978-ban ajándékozott Vaszary-festmények és grafikák között. A Vaszarynak tulajdonított művek közül kitűnt a festésmódjában, figurafelfogásában teljesen eltérő jelzetlen kép, amelyet most stíluskritikai alapon, meggyőző analógiák segítségével sikerült a festőnő ceuvre-jébe sorolni. Vaszary János művészetének felértékelődésével párhuzamosan, a kilencvenes évek elején indult meg a körülötte csoportosuló tanítványok lappangó életmüveinek a feldolgozása is. Ennek során kirajzolódott egy Vaszary-tanítványokból álló modern női művészcsoport, melyet Bartók Mária, Czillich Anna, Járitz Józsa, Kiss Vilma és Perényi Lenke neve fémjelzett. Mint a magyar festészet progresszív fiatal nemzedékének képviselői vettek részt a Képzőművészek Új Társasága (KUT) 1925-ben rendezett tárlatán, festményeikkel lényegében a magyar nőművészet alapjait teremtették meg. Az egyik legtehetségesebb közöttük Kiss Vilma volt, akinek életműve a többiekhez hasonlóan szintén a feledés homályába veszett. Már a húszas évek végén elment Magyarországról, így alkotásait életében utoljára 193 l-ben állították ki itthon, de már az ő személyes részvétele nélkül. Berlini és New York-i tartózkodás után Párizsban telepedett le, és szinte elsőként kapcsolódott be a francia rajzfilmkészítésbe.