Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)
TANULMÁNYOK / STUDIES - ENDRŐDI Gábor: Kommentárok Pál mesterhez
egyenes vonalban, enyhén emelkedik a szembogárig, majd ott hirtelen lefelé ível. E két figura szemöldöke alatt igen jellegzetes, az erősen domborodó, kissé kifelé forduló szemgolyó ívét követő duzzanat vonul végig, mely a felső szemhéj és a szemöldök közötti felületnek különleges hullámzást ad. Az egymástól távol és nagyon mélyen ülő belső szemzug környékéről lefelé koncentrikus ráncok indulnak el, melyek a két szobron szinte megegyező körvonalú könnytáskákat írnak körül. Ott, ahol ezek a legmélyebbre ereszkednek le, két-két függőleges redő indul el lefelé - ezek az orrnyereg közepétől húzódó, a járomcsont tömegét mintegy tükrözve ismétlő erős duzzanatot is lehatárolják. Az arc domborulatai és ezek találkozásának mély árkokként hangsúlyozott vonalai egymásnak feszülő tömegek burkává teszik az arcbőrt, amely erősen elüt a szepesbélai figura laza ráncok finom vonaljátékával tagolt arcának petyhüdt bőrétől. Mindazok a jellegzetességek, amelyek - azon háttér előtt, amelyet ezúttal a szepesbélai Szent Miklós jelentett - a nagyszalóki és a héthársi szobor hasonlóságának részletezésére adtak alkalmat, közös nevezőt jelentenek szinte minden olyan idősebb férfiarccal, amelyet a tudományos konszenzus Pál mester szűkebb vagy tágabb környezetében helyez el. Az arc felületének tagolása mindannyiukon ugyanazt a rendszert követi (ennek szinte következetes visszatérése, úgy tűnik, határozottan megkülönbözteti Pál mestert Veit Stoßtol vagy a StoB-reccpció tőle független jelenségeitől is), ennek változása szinte csak a plasztikusság mértékének változásában írható le - és ez is mindannyiszor megfelelni látszik az ábrázolt életkorának, az ikonográfiái hagyomány által meghatározott arctípusnak. Végső soron ilyen különbségekre is visszavezethető azon különbségek nem kis része, amelyek a lőcsei főoltár szekrényének Szent Jakab-figuráját a predella apostolaitól, vagy éppen a besztercebányai Borbála-oltár Szent Jeromosától (18. kép) választják el. Az arc plasztikáján kívül más részleteken is nyomon követhető egy-egy megoldás rendszeres megismétlődése. Ilyen a szögletes ujjbütykök erős és hirtelen kidudorodása - egy szinte kézjegyszerü elem, amely a nagyszalóki Szent Miklós kesztyűvel és nem kevés utólagos átfestéssel borított ujjain is észrevehető. Ilyen az erősen göndörödő haj - és szakállfürtök megfaragásának újból és újból visszatérő módja, az egymásra rétegződő, azonban egymáshoz képest finoman elcsúsztatott, nagy, kerek csigák megformálása is. Ez utóbbi a kutatás számára némi szőrszálhasogatásra is alkalmat adott. A fellazított haj- és szakálltömegek áttört, virtuóz kialakítása, ami Lőcsén, a főoltár szekrényszobrain, vagy ugyanott, a Szent Miklós-oltár Alamizsnás-figuráján az egyes fürtök körbefaragásáig fokozódott, idővel ugyanis Pál mester stílusának legszemélyesebbjellegzetességei közé került, mely megkülönböztethetővé teszi őt az utána jövőktől, de még önmaga korábbi, a Jézus születése-csoporton tanulmányozható énjétől is. 33 Ezt a faragásmódot nemcsak hatásossá, de észrevehetővé is csak a megvilágítás teszi: a legmélyebb, legárnyékosabb sarkokban váratlanul megjelenő fényfoltok, amelyek hol éles határvonallal válnak el környezetüktől, hol pedig megcsúsznak egy-egy göndör fürt lágy hajlatán. (Nem csoda, hogy a mesterséges megvilágításnál készült fényképfelvételek közül csak kevés tükrözi e figurák valódi kvalitásait.) Amit a nagyszalóki szobor szakállán láthatunk, az technikájában eltér példának okáért a lőcsei Evangélista Szent Jánostól, hatásában mégis arra emlékeztet. Itt az elcsúsztatva egymásra fektetett gyűrűk soraként 12. Szent Lénárd a besztercebányai Szent Borbála-oltár jobb oldali szárnyának felső dombormüvéröl, 1509-ig - a Pál mesterrel így vagy úgy kapcsolatba hozott szobrokra oly jellemző módon -, gondosan megfaragott csigákba oldalról vagy felülről a szakállcsigák üregébe áttörő, egészen durva hasadékok metszenek bele. Mindig csak abból az irányból, amelyből a legtöbb fény érkezhet: középen felülről, oldalra haladva pedig egyre inkább oldalról, mindig a figura tengelyének irányából - a bal oldalon éppen e bemetszések mentén tört le néhány darab a szakállból. Ez az egyszerű eszköz, ez a szinte mechanisztikusán kivitelezhető rafinéria - amellyel ha szerényebb formában is, de cl lehetett érni a fényeknek és az árnyékoknak dúsabb, hosszabb hajkoronákon, szakáilakon, illetve a nagyobb méretű, igényesebb megbízásra készült szobrokon megfigyelhetőhöz hasonló játékát - figurák egész során figyelhető még meg, többek között azon az együttesen belül is, amelyben az áttört hajkoronák és szakáilak legvirtuózabb példái is fellelhetők: a lőcsei főoltár szekrényének koronát tartó angyalain vagy a predella több alakján. Úgy látszik, hogy azok a jellegzetességek is, amelyeket egyébként hajlamosak lennénk a személyes stílus legsajátabb, utánozhatatlan vonásai közé sorolni, igazodtak a racionalizált (azaz egyebek mellett többszereplős) termelési viszonyok által támasztott igényekhez.
