Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ENDRŐDI Gábor: Kommentárok Pál mesterhez

vagy a nagyszalóki Szent Miklós és a lőcsei Szent Lénárd karingjének a jobb láb előtt a földre omló alja. Nem fedezhető fel lényeges különbség a nagyszalóki és a lőcsei figurák kvalitásai között, és nem sikerült felfedeznem olyan eltérést sem, amely a stílustörténészi pillantás szimulációja esetén helyzetük megkülönböztetéséhez kiindulópontként szolgálhatna. Az összehasonlítás a szepesbélai (13. kép) vagy a kakaslomnici Szent Miklósszobrokkal (azokkal a faragványokkal, amelyekkel a szakirodalom többször is sorolta már közös, laza csoportba a nagyszalókit) csak a lőcsei figurákkal közös vonásokat emeli ki még erősebben. Noha ez utóbbiak a legapróbb részletekig nyomon követhetőek, a kérdést, hogy ez milyen következtetést enged meg (jól bevált megoldásokat követve a „saját kezű", „részben saját kezű", „műhelymunka", „követőjének müve" kifejezések között válogathatnánk), egyelőre jobb nyitva hagyni. Azért is, mert a szobor más, eddig nem említett részletei - elsősorban az arc megfaragása (15-16. kép) - kedvezőbb feltételeket kínálnak a közvetlen összehasonlításra. A figuráról korábban íróknál is az arc jellemzése közben vált Pál mester azzá a vonatkoztatási ponttá, amelyhez képest a nagyszalóki szobor helyet kaphat a művészet történetében. Jaromír Homolka szerint a „kifejező arc modellálása" is a „Stoß-i komponensek" közé tartozik, a legközelebbi párhuzamok azonban pontosabban is meghatározhatók Pál mester műveinek a körében. Az indiciumok viszonyát éppen fordítottnak látta Végh János: a szobor „különös érdekessége ábrándos arckifejezése ... ezek annak a lírai hangulatnak a hordozói, amelyről itt a Szepességben mindjárt Pál mester stílusa jut az ember eszébe ... a mesterre olyan jellemző részletek (a szemek vágása, az arcok formája stb.) azonban hiányoznak".

32 Mindkét idézett szerzőnél a „kifejezés" és a „részletek" szembeállítása szolgál kiindulópontként, mindkettőjüknél - legalábbis ennek a figurának az esetében - az utóbbinak a megfigyelése válik döntővé az attribúció kérdésében, igaz, egyiküknek a „kifejezésről", másikuknak éppen a „részletekről" jutott Pál mester az eszébe. Ez a feszültség talán önmagában is elgondolkodtató, alkalmasint kételyeket táplálhat a fiziognómiai és a morelliánus szempontok merev antagonizmusával szemben. Ha a jelen szöveg tudományos közlemény volna, nem kerülhetné el, hogy komolyan szembenézzen e kételyekkel. Kommentár-jellegéhez ellenben akkor marad hű, ha csak azt a területet próbálja meg bejárni, amelyet a közös (és egyaránt rejtett) elméleti kontúrok Jaromír Homolka és Végh János elemzésében kijelölnek. Kétoldalt, a fülhöz közeledve egyre gyérebb, középen azonban annál hosszabb és dúsabb körszakálla a nagyszalóki faragványt a 16. század eleji szepességi szobrászat több Szent Miklós-figurájának is típusbeli rokonává teszi. Ezek közé tartozik az a szepesbélai szobor is, amely szerepelt már egy lapon a nagyszalókival, de közöttük említhető a héthársi főoltár - egy, a kutatás egybehangzó véleménye szerint lényegesen későbbi, Pál mester tágabb környezetében készült retabulum - Szent Miklósfigurája is (14. kép). Noha a három szobor esetében három teljesen különböző figurakompozícióval van dolgunk, a fej tartása, a pillantás iránya mindhárom esetben hasonló: tere az eltéréseknek - úgy tűnhet első megközelítésben - szinte nem is nyílhat másutt, mint a kisebb részletekben. A nagyszalóki és a héthársi fej hasonlósága ezekre is kiterjed: míg a szepesbélai szobron a szemöldökök vonala egyetlen, az orrtőnél tetőző, csapott ívet ír le, addig Héthárson és Nagyszalókon a szemöldök az orrtőtől 9. Szent Miklós szobra Nagyszalókról, 1503-ig. Magyar Nemzeti Galéria