Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ÚJVÁRI Péter: Giotto doktrínája, avagy miért lett a művészetnek elmélete

költészeté - ezáltal minden tekintetben eleget tegyen azoknak a követelményeknek, amelyek a „művészet" vagy „mesterség" korabeli definíciójából származnak: a tan és a szabályok megléte nem egyszerű formai követelmény, amelyek hiányában a gyógyszer csak „gyógyhatású szernek", a költészet csak költészetszerü, a festészet pedig csak művészetszerü tevékenységnek minősíthető. Dante és a népnyelvü költészet problémája ennél mélyebben gyökerezik. A nép nyelvén való szólás ugyanis nem nyelv, hanem csak beszéd, locutio: „népi nyelven való szólásnak nevezzük azt a beszédet, amelyet a kisgyermekek is megszoknak a körülöttük valóktól már akkor, mikor a szavakat éppen csak megkülönböztetni kezdik. Avagy rövidebben így: népi nyelven való szólásnak mondjuk azt a beszédet, amelyet minden szabály nélkül, dajkánkat utánozva, tőle sajátítunk el"

s7 - valahogy úgy, ahogy Filippo Villani szerint a festők is egyedül szellemükre és „megbízható emlékezetükre" támaszkodhatnak akkor, amikor művészetüket gyakorolják. Ez a „szólás" azonban esetleges, mivel folyamatosan változik, és „szükséges az is, hogy egymástól elválasztva és távol lakozóknál különbözőképpen történjék a változás. Hiszen különbözőképpen változnak az erkölcsök és szokások, amelyeket sem a természet, sem a közhasználat meg nem szilárdít és állandósít, hanem csupán emberi tetszésből és a helyi szükségletnek megfelelően születnek. Ebből indulnak ki a grammatika tudományának feltalálói. Ez a grammatika nem más, mint valamiféle változhatatlan szólás egyöntetűsége különböző helyeken és különböző időben. Mivel pedig sok nép közös megállapodása szerint nyerte szabályait, semmiféle egyéni elbírálásnak nincs alávetve, következésképpen nem is változhat. Ezt pedig azért alkották meg így, nehogy a nyelv változékonysága miatt, mely az egyesek véleményét követően ingadozó, vagy semmiképpen, vagy legfeljebb tökéletlenül közelíthessük csupán meg a régiek nevezetes műveit és tetteit, vagy azokét, kiket a helyek különbözősége tett tőlünk különbözővé."

88 E grammatika birtokába persze „csak kevesen jutnak, mert csupán idő jártával és szorgos tanulással ismerkedünk meg szabályaival és alkalmazkodunk rendszeréhez".

89 És ez a grammatikusság az, amely a latinban és a görögben megvan, a különféle népnyelvi „szólásokban" viszont nincs. Dante nagyszabású (és sikeres) kísérlete arra irányul, hogy a számtalan neolatin idióma közül kiválassza azt, amely a leginkább alkalmas arra, hogy a latinéhoz hasonló grammatikussággal, vagyis az idiómának változhatatlanságot kölcsönző szabályrendszerrel ruházzák fel. Az eredmény egy félig természetes, félig mesterséges nyelv, a vulgare illustre, a „csiszolt népnyelv", amely Dante szerint senki nyelve és mégis „egész Itália nyelve",

90 s amely valóban alapjául szolgált Európa első „irodalmi" nyelvének, az olasznak. A „csiszolt népnyelv" valóban csak irodalmi nyelv volt, mert bár Dante köznapi, tudományos és hivatalos használatra is szánta,

9

' ő maga azonban jószerivel csak költői műveiben használta,

92 s a De vulgari eloquentiában is csak e költői használat doctrinóját dolgozta ki, vagyis főként verstani és stilisztikai kérdésekkel foglalkozott. A „csiszolt népnyelv" nagykorúsítására, első tulajdonképpeni grammatikájára és első, a latinnal egyenrangú alkalmazására még bő egy évszázadot kellett várni; ezek történetesen ugyanannak a nevéhez fűződnek, aki a festészet mindaddig hiányzó doctrinaux is megírta: Leon Battista Albertiéhez. Ha Alberti A családról szóló morálfilozófiai dialógusát nem számítjuk, akkor az első olasz nyelvű tudományos értekező próza Alberti A festészetről című, 1435-ben latinul írott, majd a következő évben Brunelleschinek ajánlott és olaszra fordított traktátusa, a Delia pittura.

n Ugyancsak az 1430-as évek közepére keltezhető az ún. Grammatichetta Vaticana, az első olasz grammatika, amelynek egyetlen példánya Alberti autográf kéziratában maradt fenn.

94 Ami a De pictura célkitűzését illeti, alighanem arra is érvényes az, amit Alberti a jó 10 évvel későbbi De statua elején ír: ,,[A festők és a szobrászok] különféle eszközökkel bár, de ugyanarra törekednek, nevezetesen, hogy müvük a szemlélő számára a természet alkotásaihoz a lehetőség szerinti leghasonlatosabb legyen. Ha mindezt korrekt és közismert módszerek és elvek alkalmazásával igyekeznének elérni (si recta et nota ratione et via peterent), úgy hiszem, kevesebb hibát követnének el és nagyobb tetszést aratnának müveikkel."

95 „Az ilyen intéseket - írja Alberti Grammatikája elején -, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a nyelv megrontása nélkül írjunk és beszéljünk, a görögök és a rómaiak grammatikának nevezték. Olvassátok és halljátok hát, hogy mi is volna ennek művészete/tana (arte) a mi nyelvünkben."

96 A föntiek alapján talán megkockáztatható, hogy a doctrina körülbelül ugyanazt a szerepet volt hivatva betölteni a művészetben, mint a grammatika a nyelvben. Nem egyszerűen arról (vagy nem csak arról) volt tehát szó, hogy írott doctrina hiányában a festészet nehezen legitimálható, vagyis mindig akadhatnak olyan „gúnyolódok", akik jogos formai kifogásokat hozhatnak fel a festészet ellenében. Egy ilyen formai kifogásnak ugyebár az lehet az elsődleges alapja, hogy mindaddig, amíg a festészetnek nincs megfogalmazható tana, addig az nemigen tekinthető aristotelési értelemben vett „tudatos művészetnek". A népnyelv és a grammatika párhuzama viszont azt sugallja, hogy a tan szükségessége nem pusztán kívülről a festészetre erőszakolt szempont: Giotto és a festők oly sokszor megénekelt ingeniumán a szabályok nem tesznek erőszakot, sőt, éppenséggel ezek teljesítik ki - ahogy a nyers gyémánt is értékesebbé válik azáltal, hogy szabályos formájú briliánssá csiszolják.

97 És ahogy a grammatika mesterségével és szabályaival „megcsiszolt" népnyelv is fölötte áll minden locutiónak, úgy a festők eseti ügyködéséből is csak akkor lesz Festészet, ha szabályosan, recta et nota ratione et via végzik. Aligha véletlen, hogy a népnyelvü beszédet nyelvtannal, a festészetet pedig szabályokkal megajándékozó Alberti, akit Burckhardt a „reneszánsz ember" mintapéldányaként ünnepelt, alapvetően és eredendően a szükségszerű szabályszerűségek embere volt: matematikus. JEGYZETEK 1 Sacchetti, Trecentonovelle. 63. Idézi Vasari, Giorgio: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Bp.: Európa, 1983. I. 128-130. (Zsámboki Zoltán fordítása.) 2 Ezek azok a kérdések, amelyeket Michael Baxandall nem tett fel Giotto and the Orators. Humanist observers of painting and the discovery of pictorial composition 1350-1450 című alapvető jelentőségű könyvében (Oxford: Clarendon, 1971), amely akár a „Hogyan lett a művészetnek elmélete?" címet is viselhetné. Baxandall azt vizsgálta, hogy a klasszikus stúdiumokkal és mindenekelőtt a klasszikus latinnal foglalkozó humanisták studiolóiban hogyan alakult ki - klasszikus mintaképek alapján - az a kritériumrendszer