Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - KIRÁLY Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Csók István nagybányai tematikája és a mítoszkereső századvég

keletkezéstörténetét már ismerjük. Nézzük meg, mi az a kevés, amit sikertelenségük okáról maga a művész mond. A Melancholia és a Szabadíts meg a gonosztól Csók saját számvetésében „krízisképek", éspedig személyes értelemben azok: sorsvallomások. Csók „megváltó" erőt tulajdonított nekik mind egzisztenciálisan, mind művészileg. Az alkotásaiban élő és az azokkal azonosuló mester ideálja egyébként nagyon is megfelelt a romantikához visszalépő századvégi zsenifelfogásnak. „Mert attól a zsibbadt depressziótól, melyben München óta megbénult minden akaraterőm, csak úgy remélhettem szabadulást, hogyha képen érzékeltetem mindazt a keserűséget, mely lelkemben felgyülemlett. Gondoljatok csak Dorian Gray bűvös arcképére. Ahogy az magába szívta Oscar Wilde démoni hősének minden bűnét, aljasságát, biztosra vettem, a Melancholia hasonló szolgálatot fog tenni nekem. [...] Mikor aztán a képpel magamra maradtam, úgy néztem rá, mint nézne a keresztfára az a felfeszített, ki még élve leszabadulhatott volna"

77 - írja Emlékezéseiben. A másik mű életrajzi motívumairól részletcsebben szóltunk. A váratlanul nekik szegezett vandalizmussal Csók egyik esetben sem tud elszámolni. Ehelyett hosszan értekezik arról, hogy sose tudta, mikor van kész egy kép, meddig tart az alkotás ihlete, mikor szűnik meg a varázs, és hogy müve mely pillanatban laposodik szimpla olajfestménnyé. Azaz, hogy mikor kell a festést abbahagyni. A zsenifelfogás azonban ennél hitelesebb magyarázatot kínál, s itt még csak nem is a klasszikus platóni megszállottság vagy a romantikus szenvedély jelenségére gondolunk. A megtagadott műalkotások, mint az emberi és alkotói válság tükörképei, maguk kellett, hogy bűnhődjenek. Fontos, ahogyan Csók képrombolását Ferenczy Károly utólag szóvá tette, jelezvén azt is, mivel tartozik az igazi, elhivatott művész magának és korának. O egyszer - sajnos, nem tudni, melyik évben - váratlanul toppant be Csókhoz, amikor az portrét festett - „bűnös" módon megrendelésre, fotográfia után! Mivel Csóknak már nem volt ideje a képet a falnak fordítani, barátja szarkazmusát nem tudta elkerülni: „És ha tízezret fizetnének, ha az éhenhalástól menekülnél meg, akkor sem volna szabad neked ilyesmit vállalni. Nézz csak körül, folytatta, van-e olyan munkád az összevagdalt két nagy kép után, amiről lehet beszélni? Még jó, hogy Vénusznak, megkegyelmeztél, s rámutatott a női aktra, mely az összevagdalt képből szerencsére megmaradt. Kár lett volna érte, mint ahogy kár volt a Krisztus-kénért magáért is."

7S Csók neki is azzal válaszolt, hogy „agyonfestette a képet". Ferenczy - aki maga is hasogatott, s aki saját életmüvét 1903-as nagy kiállításán könyörtelen kritikával igencsak megkurtította - elfogadta ezt a magyarázatot. Szerintünk azonban csak lezárt egy beszélgetést, amely, ha vitává kerekedik, megtakarítja nekünk a történeti széptan modern ingoványába kényszerítő oknyomozást. Senki sem tudhatta jobban Ferenczynél, hogy mi volt ekkor az igazi tét. „Nagybányán... ma szimbólumot festeni tisztára anakronizmus" - idézhetjük vissza Csók önreflexióját is. Nagy képét tehát a formálódó nagybányai esztétikum szemszögéből is értékelnünk kell. A Szabadíts meg a gonosztól rendeltetése szerint egy természetelvű mozgalom „belépőjegye" volt. A nagybányaiakkal való rokonság érzületét Csók mindenekelőtt ennek centrális motívumával, a Pán-jelenetben koncentrált tartalmakkal kívánta demonstrálni. Olvasmányélményéből, Reviczky Gyula verséből a festő a természet dicséretét és a természet féltésének gondolatát olvasta ki, s képében ezt Vénusz hatalmával felékesítve, a számára mindig kedves aktfestés eszközével szerette volna a természet kultuszára felesküdött barátainak felajánlani. A verset lezáró jelenés, a keresztfa Krisztussal, a készülő mű dimenzióit világképi értelemben immár kozmikussá, mütörténeti értelemben „klingerivé" növelte. A vallási szintetizmus intellektust és festői vénát egyaránt megmozgató ikonográfiája kellőképpen ambicionálhatta a művészt, méltóvá tehette kísérletét, és már vázlatos állapotában is felfokozott várakozást kelthetett. Feladta neki továbbá a mesteri komponálás leckéjét is, amelynek rekonstruálásában - meglehet - e tanulmánnyal még nem vágtunk végleges rendet. Müve azonban a bemutatás kritikus stádiumában, a tiszta festőiség érlelődő követelményének fényében, kezdett Nagybánya szellemiségéről leválni. A historizáló attitűd, az antik figurák és fantázialények, amelyek Nagybányán sohasem voltak honosak, a mesét, történést sejtető csoportfűzés, a nagy érzelmi telítettségű szimbólumok és azok bonyolult, allegorizáló összjátéka mind-mind gondolati-fogalmi eredetűek voltak, azaz közbülső tényezők a szem és a természet között. A képzelet szüleményei nem a látvány gyermekei. A napkeleti bölcsek előbukkanhattak a lombok között Ferenczy sétáján, és Jézus tanítványai körbeülhették a város fölötti domboldalt, hiszen helybéli hús-vér emberek modellálták őket, de a mélyzöld görög tenger, az antik szentély és a kecskelábú-kecskeszarvú mitikus figurák vajmi kevéssé képezték helyi szemlélet tárgyát. Csók képét nem a közvetlen természet ihlette, mint azt az iskola zárt „misztériumjátéka" szokássá tette, hanem az irodalom preformálta, s ez legvégső és egyben jóvátehetetlen „vétke". A természetnek nem a természettel, hanem a költészettel való házasságából származik, s ennek tudható be a zavar és a csend jelentésrendszere körül. Ez utóbbit Csók nem tárhatta volna föl anélkül, hogy ne fedje fel egyben versélményét is, de a jelek szerint kortársai sem tudtak vagy akartak ebben mélyebbre ásni. Ha ráismertek is a festmény poétikus alapötletére, nem emlegették. A festő persze vélhette úgy, hogy költői forrásától a vászonra vitel során jócskán eltávolodott, hogy a Reviczky-versről, a Pán haláláról saját invencióként már leválasztotta a maga Pánját, és a kép fókuszába állítva sugallhatja vele és benne a Természetnek szóló saját hitvallását. Az allegorizáló irodalmiasságnak azonban még az áttételes módozatai sem voltak kedveltek már a Nagybánya előtti „nagybányaiak" körében sem, azaz Münchenben. Elutasítása majd minden eddig idézett forrásunkban kimondva-kimondatlanul benne volt, hiszen a deklarált és gyakorlatban követett cél azt egyaránt kizárta. Az iskolaalapítók már 1896-ban, Kiss József Nagybányán tett látogatásakor nyilvánvalóvá tették, hogy a költészetnek hajlandók önálló inspirációjuk révén mellérendelödni, de alá nem.

79 Abban, hogy a Pán halálát Krisztus diadalával egybefüzö alkotásán Csók István festői rutinja gyengélkedett volna, vagy, hogy képét puszta pillanatnyi szeszélyből darabolta volna föl, kételkedünk. Sokkal valószínűbb, hogy ő és a nagybányai iskola nem lélegeztek együtt. A „látomány" és a prózai valóság ihletett alterálása festőnknek nem vált rendszeres gyakorlatává. Néhány hónapig használt szép műterme neki „a nagy természet isteni harmóniájára" nyújtott rálátást. A fenti műcsarnoki kiállításon a Szabadíts meg a gonosztót'kiválóan megfért Grünwald Béla óriásképével, az Isten kardjával - amelynek a magyar őstörténetben számon tartott legendáját a katalógus előzékenyen ismertette is - s alighanem mindkettőt „történelmi-allegorikus" víziónak