Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - KIRÁLY Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Csók István nagybányai tematikája és a mítoszkereső századvég

lag-formailag még sok-sok kötődéssel a túlhaladni vágyott nagy történelmi tablók metafizikai-bölcseleti-allegorikus példázataihoz. Ennek megfelelően a mü jelképekbe sűrített eszmei tanulságok hordozója: az antik világot visszahozni, a jelent pedig élni nem lehet. Mintha Georg Forster száz évvel korábbi történelemfilozófiai kétségeit visszhangozná: „Az emberiségjelenlegi formáiba már nem illenek bele a görög hősök és a görög istenek; ugyanolyan idegenek ma nekünk, mint a görögös ejtésű hangok és a görög nevek költészetünkben. És igaz lehet mindaz, amit Pheidiasz két remekmüvének, Jupiterés Minerva-szobrának isteni tökéletességéről mondanak, de minél fenségesebben ül vagy áll ez a két istenség, magasztos fejét minél magasabb és dicsőbb régiókba emeli pillantásunk elől, annál riasztóbb mindkettő mai képzeletünk számára; és minél tökéletesebb az emelkedettség ily módon kifejezésre jutó eszménye, annál idegenebb ez a magunk gyengeségének. Olyan emberek, akik csak a saját erejükre támaszkodva, ingadozás nélkül álltak hajdan, azt a bátorságot is vehették maguknak, hogy ezeknek az óriás istenségeknek merészen a szemébe nézzenek, magukat rokonnak érezzék velük, s e rokonság jegyében segítségüket reméljék, ha bármi szükségük lenne rá. A mi elesettségünk azonban egészen más helyzetet teremt. Mert bár mi örökké ínséget szenvedünk, még az sem sikerül egészen saját erőnkből. Hogy rokonlelket találjunk, akiknek elpanaszolhassuk, mi bajunk van önmagunkkal, akinek [...] részvétére és segítségére kéréseink és könnyhullatásunk közepette éppúgy számíthatunk, miként más is biztos lehet a mi részvételünk és segítségünk felől egyébként: nos hát, ez életünk legfőbb szüksége és ínsége, ennek kielégítésére teremtünk magunknak isteneket - a magunk képmására. [...] A gyengeség nem képes felfogni a tökéletességet."

23 Még egy negyed század, és Forster igazságát az ember kicsinységéről és a „modern" élet kisszcrűségéről Arthur Schopenhauer minden létező nyomorúságának és az egyáltalában való lét semmisségének az ontológiai képletébe dimenzionálja. A Darwin és Schopenhauer írásain nevelkedett, Nietzschével polemizáló Max Klinger

24 művészetének is A világ mint akarat és képzet (1818) a tudatosan vallott, végső intellektuális élményalapja. Ez a mű a kiegészítő-magyarázó későbbiekkel együtt az 1850-es évektől kezdve páratlan hatást tett még Európa szélein is. A kozmikus létezésnek csak Dante poklához fogható, pesszimista metafizikája, amelyben minden egzisztenciát - az organikustól a szellemiig - a szükség, az ösztön, az örökösen kiújuló, ezért soha be nem teljesülő vágy, a létért való szüntelen harc, a vak erőként működő akarat hajt, adja a fent látott, kitüntető szerepet a művészetnek, kivált pedig a zenének; az utóbbi egyenesen ennek az akaratnak a tiszta lenyomata. A filozófiai rendszeralkotás addigi tradícióját leépítő schopenhaueri felfogás a történelmet magát is üres fikciónak, kaotikus, lidérces álomnak véli. A tételes vallások és a bizakodó tudomány sem nyújtanak reményt, mert képtelenek enyhíteni az ember szenvedésén. A művészet ellenben a kevés földi menedék egyike Schopenhauer metafizikájában. Ha csupán átmeneti is, de vigasz és megnyugvás, amennyiben képessé tesz az akarattól való megszabadulásra ebben a céltalan körforgásban. A művészet egyben az a megismerésmód is, amellyel ez a körforgás beláthatóvá, objektívvé válik, s amelyben a szenvedésnek az együttszenvedésre, azaz részvétre indító elve megmutatkozik. A felülemelkedés a géniusz kiváltsága. A világot a zseni tudja legjobban megragadni, illetve közvetíteni azok számára, akik az ő nyomában, magukat az ő műveinek átadva járják a megismerés tömegek és mindennapok fölé emelő, arisztokratikus útját. Sem az istenhitek monumentális klingeri szinkretizmusa, sem a tudattalan terrénumát is megnyitó schopenhaueri szenvedéstan nem volt idegen Csók számára. Ő, aki nemrég az örökké vérre szomjazó Báthory Erzsébet drámáját álmodta hat méter hosszú vászonra, a korszellemből később is érzékenyen hívta elő az ösztönvilág könyörtelen démonait, mint ahogy felfedezte magának ugyanazokat a müncheni historizmus is, valahányszor a pusztító emberi szenvedélyek rabjait mint történelemformáló erőket a festészet tárgyává tette. S az új század első éveiben - immár nem német, hanem francia környezetben - Csók vissza is tér majd ezekhez a mitikus démonokhoz, a Salome, a Nirvána és a Vámpírok alakjaival. A Diadalmas Krisztusnak - nevezzük most így - tematikája valóban ebben az univerzális kultúrhagyományban gyökerezik. Kereszténység és pogányság dualizmusát azonban Csók egy ezzel nagyon rokon, de közelebbi és számára vonzóbb forrásban is megtalálhatta. Tárgyi-tartalmi tekintetben mindig komoly erőfeszítéseket tett, most azonban elég volt a hazai művelődés felszíni vizeiben kissé megmártóznia. így lelt nagy képének középponti, ám eddig még nem méltatott motívumára, a földön heverő antik természetistenre és a sirató nimfára. A PÁN HALÁLA - EGY ANTIK MOTÍVUM A Magyar Szemle 1898. évi 16. száma mitológiai tanulmányt közölt Gyulai Ágost tollából A nagy Pán legendája címmel. A munka amolyan népszerűsítő értekezés, szélesebb olvasóközönség számára. Abból az alkalomból jelent meg, hogy az 1889-ben fiatalon elhunyt Reviczky Gyula verse, a Pán halála a zenei világot is meghódította. A budapesti filharmonikusok ugyanis akkortájt mutatták be Mihalovich Ödönnek, a Zeneakadémia igazgatójának ugyanilyen című szimfonikus költeményét. A különös sorsú, mondhatni társadalmon kívüliségbe kényszerült Reviczky egyik legszebb, mindenesetre leghíresebb költeménye ez, a halála előtt megjelent Magány című kötetből.

25 Népszerűsítésében Jászai Marinak és a korban szokásos, ún. nyilvános szavalatoknak is jelentős szerepük volt. Falk Miksa jóvoltából akkor már német fordítása is létezett, ehhez jött később Dóczi Jenőé. Gyulai annak a klasszikus történetnek kívánt utánajárni, amelyen Reviczky versötlete is alapszik. Az ókori forráshoz, Plutarkhosz egy kisebb munkájához ezért a Szemlében saját fordítást közölt - magyar nyelven bizonyára az elsőt. A De defectu oraculorum utolsó lapjain egy Tiberius császár korában élt grammatikus, Epitherses tanítványa számol be itáliai hajóútjának emlékéről. Mikor a nyílt tengeren jártak, a természet titokzatos jeladásai közepette mindnyájan csodás hangot hallottak. Thamust, a kormányost, akit amúgy senki nem ismert, valaki nevén szólítva háromszor kérte, hogy ha Aetólia partjainál, Palódesz tájára érve szélcsend fogadja őket, hirdesse ki: „A nagy Pán halott!" A hajós, noha nem értette, eleget tett ennek, s akkor mindnyájan látták és hallották, hogy a part menti természet keserves gyászba borult. Az eseménynek híre ment, s a császár tudósaitól kért magyarázatot a jóslatra. Azok megállapították, hogy az árkádiai pásztoristenről van benne szó.