Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TABULA GRATULATORIA - SZŐKE Annamária: Sinkó Katalin köszöntése (Greeting Katalin Sinkó)

kifejezetten tárgyal írásaiban. Ezek nagy része olyan kifejezés volt, amelynek „naiv" használatával nap mint nap találkoztam, én magam is minden reflexió nélkül, „ösztönösen" használtam őket, sőt a művészettörténeti szakkönyvek is tele voltak velük. Ezek közül a legtipikusabb - egyben szélsőséges példa - maga a „művészet" szó. Míg addig - kortárs képzőművészettel foglalkoztam elsősorban - úgy gondoltam, tudom, hogy mi a művészet, lassan kezdtem nem érteni a kifejezést. Elsősorban egy ösztöndíj révén lehetővé vált hosszabb külföldi tartózkodás alatt ismerkedtem meg azokkal a tudományos problémafelvetésekkel, amelyek saját problémám kezeléséhez támpontot nyújtottak. Mindemellett egygyel, a „nemzeti művészet" fogalmával nem bírtam megbirkózni. Székely művészi törekvéseinek középpontjában állt a nemzeti művészet, a nemzeti történeti festészet megteremtése, de ezen eszme látszólagos nagysága és Székely történeti festményeinek a magyar kultúrában betöltött jelentős szerepe, valamint a festmények esztétikai értelemben számomra nem túlzottan revelatív ereje közötti ellentmondást nem tudtam „szakmailag" feloldani. Mindemellett nem olyan kategóriáról volt szó, amely egyértelműen csak a múlt alkotásaihoz lett volna hozzárendelhető, a „nemzeti művészet" ma is használatos kifejezés, politikai és érzelmi töltéssel rendelkezik, környezetemben vannak, akik értenek rajta valamit. Elhatároztam, hogy nem foglalkozom ezzel a kérdéssel, van sok más, ami jobban érdekelt - de éreztem, hogy ez valahol botrány. A magam számára mentségül azt hoztam fel, hogy Fülep Lajos ezt a kérdést müvészetfilozófiailag már úgyis megoldotta (röviden: a művészi forma akkor nemzeti, ha egyetemes, és fordítva), logikai értelemben ahhoz valamit hozzátenni vagy abból elvenni nem lehet. Evek teltek el, és azt, hogy ma már ehhez a fogalomhoz is van történeti vagy antropológiai nézőpontom, hogy nem egy magam kreálta elméleti vakfolt van a fejemben a fogalom helyén - Sinkó Katalinnak köszönhetem. A művészettörténész szellemi közérzetét mindenképpen javítja, ha valamivel nem magának kell foglalkoznia, hanem bizalommal hivatkozhat másokra. Sinkó Katalinnal is valami hasonló dolog történhetett, de nem célom itt bármifajta párhuzamos életrajzírás, sőt. Ám eddig egyértelmű: a saját tapasztalataimat arra használom, hogy róla beszéljek, és lentebb még egyet fogok említeni. Jóllehet generációs különbség van köztünk, mégis részben azonos társadalmi, intellektuális környezetben nőttünk föl (és növünk ma is). A nyolcvanas években Sinkót személyesen még nem ismertem, csak valamikor a 90-es évek elején találkoztunk. Természetesen tudtam, hogy a Nemzeti Galériában dolgozik (egyébként 1980 óta), és ismertem „korai" írásait is a magyarországi műgyűjtés köréből. Nem tudtam viszont, hogy 1974-es szakdolgozatát a magyarországi műkereskedelem kezdeteiről írta, amely alapmű csak napokkal ezelőtt került a kezembe - utólagos engedelmével, de hát a titoktartás kötelezett. Tudtam azt is, hogy a megszokott hazai művészettörténészi pályától eltérő utat járt be, sokáig (húsz évig) a BÁV-nál dolgozott becsüsként, de ez szóbeszéd útján terjedt, és egészen a legutóbbi időkig, amikor is Berecz Ágnes beszélgetése Sinkó Katalinnal a Műértő 2000. novemberi számában megjelent, nem kapott nyilvánosságot ennek az „alkalmazott" müvészettörténészi munkának potenciálisan a tudomány szempontjából is pozitív, szemléletformáló oldala. Ez pedig a (mű)tárgyakkal és az azokat „használó" emberekkel való eleven kapcsolat, az a - nevezzük most így: - primer kontextus, amelyhez a „hagyományos" (múzeumban vagy egyetemen dolgozó) művészettörténész jobb esetben csak hosszú kutatások és elméleti megfontolások után juthat el. A művészettörténet tárgyát (is) képező emberi alkotásoknak egy adott közösségben vagy társadalomban betöltött szerepéről van szó, arról, amit a művészettörténet historikus összefüggésben a művészet funkcióinak tekint. Más megközelítésben antropológiai nézőpontról beszélhetnénk - és e ponton már időben visszavetítem Sinkó Katalin később „alkalmazott" művészettörténeti módszerét, amelynek a gyökere azonban itt van a fiatal becsüs tapasztalataiban. Egy másik kósza információval is rendelkeztem 1987 körül erről az időszakról, Szenes Zsuzsa révén: Sinkó Katalin egy asztaltársaságban üldögélt Erdély Miklóssal az Epítészpincében. Ez az úgynevezett Vigilia-kör volt, s most már tudom, hogy Sinkó első írásai is a Vigiliú

ban jelentek meg a hatvanas évek elején. A nyolcvanas évek második felében még elég rejtélyes információ volt ez a számomra, sehogy sem tudtam összepárosítani e két ember bennem élő képét: a fővárosi kávéházakban és alternatív kiállítóhelyeken intenzív beszélgetésekbe bocsátkozó művészét és az akkor általam személyesen még nem ismert, de tudvalevőleg a Nemzeti Galéria elefántcsonttornyában az „élettől" elszigetelten dolgozó művészettörténészét. A visszaemlékezés erre az abszurd társítási kísérletre, amely több mint húsz év késéssel próbálta képzeletben egymás mellé ültetni az akkor már halott művészt és az élő művészettörténészt, mégis - jóllehet merőben szubjektív élmény - alkalmat ad arra, hogy a fenti értelemben vett „eleven" műkereskedelem és a művészettörténet-tudomány összefüggése mellé egy másikat is felvezessünk: az utóbbi és a kortárs képzőművészet kapcsolatát. A nyolcvanas években én elsősorban kortárs művészettel foglalkoztam, és a kortárs „művészeti élet" belső problémáiból nemigen láttam ki, jóllehet az ember végzett müvészettörténészi munkát is, amenynyiben ceuvre-katalógusokat állított össze, és müveket próbált meg értelmezni. Mindemellett azonban a „művészeti élet" funkciójára nem láttam rá. 1989 körül Németh Lajos azzal az „interdiszciplináris" céllal, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki a Művészettörténeti Tanszék és az akkor megalapított Kulturális Antropológiai Tanszék között, átküldött az utóbbira, ahol megismerkedtem és elbeszélgettem Boglár Lajossal. Boglár Lajos nagyon kedvelte a kortárs művészetet, elmesélése szerint nem is annyira a műalkotások, hanem a művészeti események, az azokhoz kapcsolódó társasági élet kötötte le a figyelmét, barátja, Horst Antes révén módja volt többször részt venni a Saö Paolo-i Biennalen. Antropológusi nézőpontja egy olyan külső tekintet lehetőségét vetette fel a számomra, amely felért egy szemműtéttel - leesett a hályog a szememről, bár a jelenkori képzőművészet ilyen külső szempontú elemzésével egyelőre nem próbálkoznék meg. Sinkó Katalin viszont éppen ezt a nézőpontot vette fel, ha nem is kifejezetten a jelen, hanem a régebbi korszakok művészetével kapcsolatban. Kati maga mondta a fentebb említett riportban, hogy a műkereskedelemben eltöltött időszakban sok emberrel találkozott, sokféle módját látta annak, miként lehet müvekről, műtárgyakról gondolkodni, számos gyűjteménybe látogatott el, és személyes tapasztalatai későbbi kutatási témái és módszerei szempontjából meghatározóak voltak. Ezen felismerésekhez járult hozzá a napi munkájával párhuzamosan végzett egyetemi tanulmányai alatt egy másik, melyet Marosi Ernő tudománytörténeti előadásai ösztönöztek, hogy művészetről, műtárgyakról