Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

TAKÁCS Imre: A budapesti Eligius-táblakép: a bécsi későgótikus festészet ismeretlen emléke

A BUDAPESTI ELIGIUS-TÁBLAKÉP: A BÉCSI KÉSŐGÓTIKUS FESTÉSZET ISMERETLEN EMLÉKE TAKÁCS IMRE Néhány évvel ezelőtt ismeretlen, 15. századi táblakép bukkant fel egy budapesti családi gyűjteményben. Kiemelkedő művészi színvonala mellett ritkán látott, különös témája volt az, amivel e kép az első pillanattól magára vonta a figyelmet. A tárgyról szóló első közlés témájának, eredetének és mesterének kérdésére szeretne választ keresni. 1. A festményt mai állapotában szétfűrészelt és parkettahálózattal megerősített fenyőfa tábla hordozza.

1 Az elenyésző mértékű restaurátori kiegészítéseket tartalmazó festékréteg az eredetiség szempontjából hitelesnek tekinthető. Az átfestések eltávolítása és a kép restaurálása során tett megfigyeléseit a munkát végző Eisenmayer Tiborné e kötet lapjain publikálja. A téma első pillantásra zavarba ejtő (1. kép). A jelenet színhelye balról és hátulról fallal lezárt teremsarok. A hátsó falat ólomkeretes üvegtárcsákból összeállított ablak, a bal oldalit (a terem egyetlen díszesnek mondható részleteként) pálcakeretes, sarokáthatásos ajtónyílás töri át. Az ajtón keresztül emeletes házakkal szegélyezett, kanyargós utcára látni. Az utca elején, a terem bejáratától balra toronyszerű, karcsú építmény emelkedik, falához hengeres zárterkély simul. A meredek tetőzetű házak sarkait festett armírozás díszíti. Feltűnő az egyik közeli ház kapuja fölötti, vörös-fehér-vörös színekkel festett, pólyás címer, AlsóAusztria jelvénye. A teremben két csoportra különülnek a jelenet szereplői. A közelebbihez magas trónus tartozik, emelvényén geometrikus mintázatú kék szőnyeggel. Zöld rojtú baldachinja aranyos kárpittal bevont támlán függ. Vörös bársonyból szabott, prémbélésú köpenybe burkolózva, „öregapóként ül nagy trónusán az agg király". Fején gyöngyös korona, kezében hosszú jogar. Előtte könnyed mozdulattal meghajló, sapkáját leemelő férfiú, feje körül dicsfény, arca józan és figyelmes. Viselete kék mesterember-ruha és hátracsapott, hullámzón lobogó, tűzvörös köpeny. Jobb kezében mérleg van, serpenyőin két, fémesen csillogó nyereg hintázik. A háttérben, a trónus által részben takarva két, hivalkodó öltözetű udvaronc áll. A fiatalabbik fejét nagy, puha barett fedi. Rövid köpenye alól kibukkanó karján színes zsinórokkal összehúzott, hasítékos ing. Látszólag hanyag mozdulattal rejti köpenye alá kezét, amellyel hegyes tőrt fog. A széles kalapot viselő másik udvari ember társa vállára teszi kezét. Tekintetük arra a pontra irányul, ahová a király előrenyújtott jobbjával mutat, a mérlegen csillogó nyergekre. Az ábrázolt jelenet irodalmi forrása egy 8. századi ismeretlen nevű szerző művében olvasható. A munka Eligiusnak, a 7. században élt, halála után rövidesen szentté avatott, gall-római származású ötvösnek tetteit tárgyalja az Audoenus roueni püspök által 675 előtt írt, elveszett Vita Eligii szövegére támaszkodva.

2 Pseudo-Audoenus az életrajz I. könyvének 5. fejezetében rövid történetet ad elő arról, hogy milyen módon került kapcsolatba az aranyműves a frank királyi udvarral.

3 A szöveg szerint Chlothár király aranyból és drágakövekből díszes sellá-t kívánt készíttetni magának. E szó az ókori szerzőknél szék, illetve trónus értelemben használatos, származékai is az ülő alkalmatosságok és az azokkal összefüggő cselekedetek körét jelölik. A középkorban gyakran nyereg jelentéssel használják.

4 A történet írójának szándéka bizonyára nem volt más, mint az, hogy arany lemezekkel és drágakövekkel borított trónus készítését tulajdonítsa hősének. A megfelelő aranyműves megkeresésével megbízott kincstárnok Eligiust szemelte ki. ő a kapott aranyból azonban nem egy, hanem két sellá-t készített, majd a kívánt darabot a királyhoz vitte, míg a másikat magánál tartotta. Amikor a király a munka finomságát és eleganciáját kezdte dicsérni, Eligius a másik példányt is átadta a királynak, aki „döbbent csodálkozással" volt kénytelen elismerni egyrészt a mester páratlan tudását és ügyességét, másrészt becsületességét és hűségét. A jutalom nem maradt el, Eligiust a király napról-napra nagyobbá tette udvarában. A történetből az antik művészanekdoták gyakori típusfigurája, a mesterségét tökéletesen, s amellett szemfényvesztő furfanggal művelő művész lép elénk. Eligius teljesítményét azonban nemcsak képességeinek bizonyítására és közönségének ámulatba ejtésére használja, hanem megbízhatóságának és társadalmi hasznosságának igazolására is. Könnyen lehet, hogy e motívumok ókori minta nyomán szövődtek a történetbe, mégis tagadhatatlanul középkori polgári erényekről van szó. Kultuszának kibontakozása és elterjedése elválaszthatatlan a városok középkori fejlődésétől. Még későbbi egyházi pályafutása sem homályosíthatta el a kézművesként szerzett érdemeit. Ismeretes, hogy élete utolsó évtizedei-