Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
MUCSI András: Gadányi Jenő és Esztergom
úgy a festmények előtt a természetet ne akarjuk viszontlátni, mert a festészet lényegét kifejező eszközeiben kell keresni, - az alakításban, fantáziában, kompozícióban. A festés szabad szárnyalását ne akadályozza a tematikus gondolkodás, sőt minden akadályt el kell hárítani, hogy a kötetlen festői meglátás érvényesüljön. A tomboló vihar, az elemek hatalma a szemlélő belső világát is felkavarja, érzi a rajta kívül lévő erők monumentális lenyűgöző hatásait. Hasonló élmény a művészet, mert a művész napsütötte atmoszférában is ugyanúgy érzi a jelenlevő erők viharzó ellentéteit, monumentális plasztikáját. A természet és művészet viszonya ellentétes, ennek dacára a művészetben benne van a természet, mint jelenség. Amennyiben igényessé tehet egy művészt a természetbenélés, varázslatos hatása végzetes lehet, ha nem érti meg a művészet és természet ellentétes viszonyát. Aki ezt az igazságot nem ismeri fel, nem képes ellentállni vonzásának és szolgai másolóvá válik. A szemlélő szellemi kapcsolatba kerül a művésszel akkor is, ha személyesen nem ismeri, mert a képben benne van a festő szellemi magatartása, gondolatai, véleménye a művészetről, a világról. A kapcsolat akkor teljes, ha a szemlélőben rezonál a festő mondanivalója, és a „hogyan", ahogy azt festői eszközeivel kifejezi. Ha a szellemi beállítottság ellentétes irányú, akkor a rezonancia nem jöhet létre, - a mű homályos, érthetetlen, sőt visszatetsző hatást kelt. Ezek a tényezők: a vonzó és taszító, bennünk mindenkor jelenlévő hatást kiváltó érzések képzetei. Az a megszokott spontán megnyilatkozás, hogy valami tetszik, vagy nem tetszik, - helyénvaló; de ugyanakkor meg kell állapítani, hogy erre nem lehet támaszkodni, mert bizonytalan felületet érintő, nem maradandó érzésről van szó. A komoly művészetszemlélet kizárja a pillanatérzéseket, ha időtálló - a dolgok mélyére hatoló rendező szintézist felismerte. A festészet hogyanját háromféle: a./ festői, b./ formai, c./ grafikai, kategóriába lehet gondolni. Ha érzékenységünk a festőiség irányába fejlettebb, akkor a formai és grafikai fogai mazású művek idegenek és fordítva. A komoly múvészetszemlélőnek el kell jutnia a háromféle kifejezés gazdagságának, sokrétűségének érzékeléséhez és összetartozásuk egyenlő értékének megértéséhez. Lehet-e a művészet értékelését közös nevezőre hozni? Igen, lehet, mert a jó kép felismerhető a művészet törvényeinek ismerete alapján. Az izmusok korszaka lejárt, amennyit használtak, annyit ártottak, de az eredményeket értékelve, a salaktól megtisztítva, tovább termékenyítik a művészet talaját. Az izmusok közül a realizmus alacsonyrendűsége következtében magától elhasználódott. Miután eredményei nincsenek, a változhatatatlanság elve alapján haladásellenes, következésképpen a személytelenség és tehetetlenség légkörében vérszegény, elmélete mindenkor művészetellenes. Delacroix 1860-ban naplójában ezt írta: „A realizmus tulajdonképpen ellensége a művészetnek. A festészetben és szobrászatban talán még gyűlöletesebb, mint az irodalomban." A művész örök feladatai közé tartozik, hogy magába fogadja a világnak ezt a formakincsét, amely feltáratlanul, mozdulatlan, szűzi állapotban van a dolgok méhében. Ugyanakkor a társadalomban határozott állásfoglalás a magatartása. A művész a világból és az életből ható erőket világosan konkretizálja a műalkotásban, pontosan korának megfelelően. Az ilyen beállítottságú művész belső világa vulkanikus, nyughatatlan, viharokban és napsütésekben változó. Nem ritkán idézi a biológiai világon túlhaladó perspektívákat is. Napi feladata észrevenni a kis és nagy dolgok összefüggéseit, gyűjteni a fényt és árnyékot, lehajolni a fűszálhoz, és belenézni a végtelenség tengerébe. A napi feladat részletélménye a kifejezésnek, az örök feladatnak a két feszültség, mint pozitív és negatív ellentét él a művész szellemi és lelki világában, konfiktusokat felidézve, sokszor drámai következményekkel. Ez az oka, hogy a szemlélő, ha ilyen műalkotással találkozik, megdöbben, vagy elragadtatja magát a befogadó vagy elutasító érzések határáig. A művész a társadalom reflexeit nem tükrözi, éppen úgy nem, ahogy a művészet nem tükörképe a természetnek. Az elmondottak azok az irányelvek, amelyek szerint én dolgozom és hitem szerint a mindenkori egyetemes művészet szerint valók. Ezek ismeretében, - úgy gondolom, képeim érthetőbbek és irreális-konkrét összetettségük mögött a festő jelenléte következetesen észrevehető. GADÁNYI JENŐ MEGNYITÓJA KASSÁK LAJOS ESZTERGOMI KIÁLLÍTÁSÁN 1957. JÚNIUS 9-ÉN. Klasszikus időkben nem volt ritkaság, hogy a nagy mesterek festészettel, szobrászattal, építőszettel egyszerre foglalkoztak és mindenben egyenlőértékűt, maradandót alkottak. Korunkban ritkaság, hogy egy művész két-háromféle művészet különböző formanyelvén a teremtőerő látható nyomaival létrehozzon műalkotásokat. Ilyen művész napjainkban kevés van. Kassák mint képzőművész - véleményem szerint - elérte azt a magaslatot, ahol költészete ős rajzai egyenlő értékűek. Azért rajzol, mert a képzőművészet területén is van mondanivalója, mert bőséges élményanyagát a költészet határain túl festői eszközökkel is ki tudja fejezni. írónak nehezebb képzőművészettel foglalkozni mint fordítva, mert az irodalmár-festő keveredés veszélye rendesen bekövetkezik. Kassák pontosan meghúzza a határvonalat a kettő között. Nem téved el. Rajzi formakészsége nem irodalmi, nem illusztrál, nem magyaráz, nem szimbolizál; a festői látás, gondolkodás, a fogalmazás fegyelmezettsége műveiben félreismerhetetlenül jelen van. Ebből következik, hogy Kassák olyan kiváló képzőművész és író. Képzőművészettel már fiatalkorában foglalkozik, fr, vitatkozik, kiadványokat, lapokat szerkeszt, könyveinek címlapjait tervezi. Művészi tevékenységét a képarchitektúrával kezdi, azután hosszú szünetekkel, váltakozó munkakedvvel a festést egy időre abbahagyja és csak az irodalomnak él.
