Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

MUCSI András: Gadányi Jenő és Esztergom

GADÁNYI JENŐ ÉS ESZTERGOM MUCSI ANDRÁS „Szívesen barátkozom vele, örülök alkotó erejének, kitartásra serkent szívóssága, és ébren tartja reményeimet az ő csüggedetlen bizakodása." - 1955 július végén írta naplójába e sorokat Kassák Lajos, egy Gadányinál tett műteremlátogatás élményeinek hatása alatt.

1 Gadányi Jenő a modern magyar festészet egyik legnagyobb lírikusa és teoretikusa az 1945-ben alapított Európai Iskola egyik legkarakterisztikusabb, egyszersmind - Egry, Czóbel, Márffy után - legidősebb tagja. 1946-1948 között az Iparművészeti Főiskola tanára volt. A fordulat éve után - váratlan nyugdíjazással - a diktatórikus művészetpolitika megfosztotta állásától. Az elveiben megalkuvást nem ismerő festő ettől kezdve műterme szerzetesi magányában alkotta legjelentősebb műveit. A háborúban lebombázott műterme helyett korábban Békásmegyeren kapott házat. Itt élt 1953-ig és itt festette a falusi környezet ihlette monumentális alakjait és kifogyhatatlan fantáziájának expresszív erejű tájképlátomásait. Szívós és makacs, intellektuális művésztípus, mint a Tragédia Piátója, aki a borsón is szépet álmodik. Gadányi Jenő ekkor vált etikai példaképpé számos művésztársa, így a hosszú hallgatásra ítélt és ugyancsak Békásmegyeren élő Kassák Lajos számára is. Gadányi az ötvenes évek derekán feleségével és Remenyik Zsigmond, olykor Berda József, de legtöbbször a Kassák házaspár társaságában többször járt és dolgozott Esztergomban. Ezek a látogatások legtöbbször a műpártolóként tevékenykedő esztergomi tanárbarátjuk, Dévényi Iván meghívásához kötődtek. Gadányi Jenő hét esztergomi kiállítása közül az első (múzeumon kívüli) kiállítást Dévényi Iván, Gadányi képeinek első esztergomi gyűjtője szervezte és rendezte az Esztergomi Békebizottság nevében, a MagyarSzovjet Társaság (Széchenyi-tér 18-20) emeleti helyiségben, 1954. októberében. Gadányi levélben kérte fel Dévényi Ivánt a kiállítás megnyitására és a kiállítás előkészítésére (1954. szept. 25.). Szerényen csak „pár szavas" rövid megnyitót kér, egy meghívót és „biztonság kedvéért" 35 db keretet. Külön kéri: „Legyen feltüntetve, hogy a kiállítás díjtalan". A kiállításon 29 Gadányi mű szerepelt (akvarellek, pasztell- és olajképek, ceruza-, kréta- és tusrajzok), továbbá néhány rézkarc is. A „katalógust" egy gépelt jegyzék helyettesítette, csupán a képek eladási árának feltüntetésével, 100400.-Ft-ig. (A rézkarcok ára 80.-Ft volt.)

2 A kiállítást 1954. október 10-én, vasárnap délelőtt fél 12-kor Dévényi Iván nyitotta meg. Megnyitó beszéde előtt Gadányi rövid bevezetőt mondott a rajzművészet szerepéről, jelentőségéről, majd Victor Hugót idézve, a művész, a természet és társadalom viszonyáról. A két hétig tartó kamara ki állít ás október 25-én jelentős sikerrel zárult. Korábban a Magyar-Szovjet Társaság helyiségébe - egy esztergomi értelmiségi klub utópiájának gondolatával - a kiállító helyiséggel nem rendelkező Balassa Bálint Múzeum rendezett képzőművészeti kiállításokat (Nyergesi János, Bajor Ágost, majd kollektív kiállítás esztergomi művészek anyagából). A kiállítások többnyire konzervatív közönsége most érdeklődéssel fogadta Gadányi, a szigorú, aszkétaarcú festő elvontnak tűnő, de életörömtől sugárzó látomásait és mérsékelten, de vásároltak a kiállított Gadányi képekből. Az egyébként is termékeny Gadányit - a láthatatlanságára ítélt képalkotók korában - már az esztergomi kiállítás lehetősége is, majd a sikeres kiállítás ténye további lázas alkotómukára serkentette. Régi barátja, az esztétaként és kritikusként is kitűnő Kassák Lajos, Gadányi munkásságát ebben az időben csak naplójegyzetekben méltathatta: „Gadányiéknál voltunk, mennyi lendülettel és szívóssággal dogozik ez a minden szakmai közösségből kiszorított, pénzkereseti forrástól elütött művész! Egy magányos szigetre űzték, és nem vesztette el kontaktusát a világgal. Csupa izgalom és invenció. Kisebb és nagyobb méretű képeken dolgozik diófapáccal, tintával, tussal, akvarellel, temperával, pasztellel, olajjal. Mindig is jellemző volt rá a vonal- és színérzékenység, s az utóbbi esztendő megpróbáltatásai nem fárasztották el, nem vették el kedvét az állandó kísérletezésektől. Sőt, ez a magábaszorftottság még tágabban, mélyebben, perspektrvikusabban láttatja vele a világot, ez eddiginél is gazdagabban fogalmazza meg képi mondanivalóit. Azt hiszem, festőink között ma ő tart a legmeszszebb. Nem egy irányban halad, nem egyetlen problémát akar megoldani, de minden kép új feladat a számára, új titokra tapint rá, és új távlatokat nyit meg. Vannak képei, amikor egész vékonyan, hígított anyaggal fest, szinte átlátszóak finomságukban, és sugározzák magukból festőjük izgalmát. Azt mondhatnám, a szürrealizmus határait érinti ezekben a képekben, de egyáltalában nem szürrealista a szó iskolás értelmében, egy másik képen markánsan vehemens, majdnem vad ecsetvonásokkal rakja egymás mellé, egymásra a színeket, a buja természet életét szuggerálja Minden képére fel kell figyelnünk, jólesik nézni, izgat és gazdagít bennünket. Finomak anélkül, hogy bántana technikai fi-