Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
SZILÁGYI János György: Polyclitus Etrusca?
POLYCLITUS ETRUSCA? SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY Amivel a Polykleitos műveinek másolatait korábban soha nem látott teljességgel bemutató kiállítást, az azt kísérő, tanulmányok sorával feldúsított katalógust és a fő műveket részletesen elemző, gazdag képanyaggal illusztrált monográfiát kiegészítő konferencia tárgyához hozzá tudok szólni,* lényegében nem egyéb, mint kommentár Fronto egy - úgy tűnik - méltatlanul elhanyagolt megjegyzéséhez. Az afrikai származású, nagyjából a Kr. u. 2. század első két harmadában élt rétor egyik levelének töredékesen fennmaradt bevezetésében - nem tudjuk biztosan, két majdani császár tanítványa, Marcus Aurelius és Lucius Verus közül melyikhez címezve - ezt írja: Iuberesne me niti contra natúrom adverso, quod aiunt, flumine? Quid, si quis postularet, ut Phidias ludicra... fingeret, out Calamis ut Tyrrhena aut Polyclitus Etrusca? Overbeck az ókori görög művészet írott forrásainak mindmáig legteljesebb gyűjteményébe nem vette föl a szöveget, csak az „egyéb" szöveghelyek közt sorolta fel, amelyeken Polykleitos neve előfordul, és még legutóbb is - a mostani kiállítás katalógusában közölt, „Polykleitos és a római irodalom" című tanulmányában - Christoff Neumeister azzal tért ki értelmezése elől, hogy a szöveg „a kéziratban reménytelenül romlott, úgyhogy csak azt lehet kivenni belőle, hogy Fronto Kalamist és Polykleitost ellentétes természetű művésznek tartotta". 1 Mint ismeretes, Fronto leveleit, amelyeket ő maga nem szánt kiadásra, családja őrizte meg, és nyilvánossá válásuk első nyoma másfél évszázaddal az író halála után, a 4. század elején bukkant fel. Egyetlen kódex tartotta fenn viszonylag teljesen szövegüket. Az 5. század második felében készült kézirat, amelynek egyik része a milánói Ambrosianában, a másik a Vatikánban van, már második felhasználása volt a pergamentnek, amelyen fennmaradt. A 7. század végén azután az elhalványult Fronto-szöveget a 451-ben tartott chalcedoni zsinat határozatainak szövegével írták át, harmadszor is felhasználva az értékes íróanyagot. A jól olvasható későbbi szöveg alatt Angelo Mai fedezte fel előbb Milánóban, majd a Vatikánban Fronto műveit, és az általa használt, romboló hatása miatt „venenum Maianum"-ként emlegetett vegyszerrel próbálta meg olvashatóvá tenni őket. Sok helyütt megbízhatatlannak bizonyult kiadását többen kísérelték meg az egyre kevésbé olvasható eredeti kézirat alapján korrigálni. A hosszú ideig általánosan használt 1867-es kiadás, két holland filológus, Du Rieu és Naber műve, már megjelenésekor sem bizonyult kielégítőnek, de az új kiadás elkészítésével megbízott W. Studemundot negyedszázados, a munkát tőle átvevő bécsi E. Haulert pedig félszázados munka után a halál megakadályozta az új kiadás elkészítésében. Haulernek a berlini Tudományos Akadémián és Állami Könyvtárban őrzött jegyzeteit végül megint egy holland kutató, M. P. J. Van den Hout használta fel az általa már korábban, 1954-ben egyszer kiadott szöveg revíziójára, így készült el a Bibliotheca Teubneriana-ban 1988-ban megjelent új kiadás. Van den Hout munkájának értéke abban van, hogy a kritikai apparátus a Naber kiadása óta felmerült valamennyi közölt és közületien olvasatot tartalmazza. Nemcsak az újkori filológusok eltérő olvasatai jelentenek azonban problémát. A Mai által felfedezett szöveget két nagyjából egykorú és egy 6. századi kéz átjavította; közülük főleg az ún. második kéznek a margóra és a szövegbe írt javításai jelentősek, mert saját megjegyzéseiből kitűnik, hogy legalább négy kéziratát ismerte a szövegnek azon kívül, amelyet korrigált. A kódex olvasásán fáradozó filológusok mindezeket a javításokat is figyelembe vették, a szöveg nehezen kibetűzhetősége miatt helyenként eltérő eredményekre jutva olvasásukban. Van den Hout két kiadása között jelent meg a latin paleográfja egyik legnagyobb modern kutatójának, B. Bischoffnak kis füzete, amelyben egy rég felfedezett, de tudományosan soha ki nem aknázott és a 18. század óta feledésbe merült párizsi kódexre hívta fel a figyelmet 3 : ennek ugyancsak palimpsestus, újra felhasznált lapjain a 7. századi szöveg alatt a Fronto-szövegnek a milánói-vatikáni leírással nagyjából egyidejű kézirata vehető ki, amely azonban az utóbbi anyagának csak elenyészően kis részét tartalmazza. Lehet, hogy a párizsi kódex szövege két különböző kódexre megy vissza, eltérései az eddig ismert szövegtől olykor jelentőségteljesek; Van den Hout. amennyiben hozzájuk tudott jutni, figyelembe vette őket. Ez a látszólag nem a tárgyhoz tartozó excursus érteti meg a bizalmatlanságot, amellyel a filológiában jártasabb kutatók Frontónak Polykleitosra vonatkozó megjegyzését kezelték. Különösen félrevezető volt, hogy Hauler egy cikkében 5 a Kalamis és Polykleitos művészetét annak ellentétével jellemző két szó lepturga, illetve chirurga olvasata mellett foglalt állást. Bár klasszika-archaeológus részről
