Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

BUZÁSI Enikő: III. Ferdinánd mint magyar király (Justus Sustermans ismeretlen műve az egykori Leganés gyűjteményből)

az uralkodói reprezentálásnak egy olyan differenciáltabb, árnyaltabb módja, amely a birodalomhoz tartozó országokat - a hatalomnak ebben a monarchikus egységében rekvizítumokkal és a megjelenés értelmezhető külsőségeivel különböztette meg. Az effajta protokolláris szerep hagyományosan az uralkodóportrén felsorakoztatott koronáknak jutott, - talán nem csupán az abszolút hatalom kifejezéseként, de egy ilyen „alattvalói igény" jogosultságát is érvényre juttatva. Ezt az általánosan használt és értett jelbeszédet egy merőben új és sokkal kifejezőbb megoldás váltotta fel II. Mátyás Prágában őrzött, 1612-ben készült reprezentatív képmásán, amely e tekintetben előzménye III. Ferdinánd portréjának is

8 (4. kép). Hans von Aachen magyar és cseh királyként olymódon örökítette meg rajta az uralkodót, hogy cseh királyi felségjelvényekkel, s ugyanakkor gazdagon mintázott magyar viseletben ábrázolta őt. Kétségtelen, hogy a királyi méltóságoknak ebben a jelképes elősorolásában a magyaros külső és megjelenésmód egyfajta protokolláris szerepkörrel - és a korban egyértelmű jelentéssel - a magyar koronát helyettesítette. Hogy a képen II. Mátyás öltözete voltaképp magyar viselet, arra Eliáka Fuőiková figyelt fel újabban, aki a magyar és cseh királyságokra való egyedüli hivatkozás okán a festményt még a német-római császári méltóság elnyerése előtti időre datálta.

9 (A portré egy másik, ugyancsak Hans von Aachentől való változatán II. Mátyást már egyértelműbb szerepben látjuk, cseh királyként, koronázási ornátusban, fején a cseh koronával.

10

) A festő számlái további darabokat is felsorolnak, melyek az uralkodót „in ungerischer Klaidung" (!) részben mellképben, részben egész alakban ábrázolták, s mely utóbbiak közül az egyik a braunschweigi hercegnő számára készült.

11 Ezek után kérdés, hogy vajon magyar volt-e - mint hihetnénk - az egykorú tulajdonosa annak a két további kisméretű portrénak, melyeknek ismeretlen festője már teljes mértékben mellőzte a hatalom megkülönböztető jeleit. II. Mátyás sárga dolmánya, barna prémgalléros piros magyar köpenye, valamint a kor magyar divatjának megfelelő karimás, tollforgós kalapja e képeken semmiben nem tér el ugyanis az egykorú főúri megjelenésmódtól.

12 A portrék kis formátuma és miniatűr technikája szintén ezt a privát atmoszférát hangsúlyozza. Mindkettő a 17. század elején, egymástól eltérő kvalitásban, de azonos kompozícióval készült. A „magyar király képe" 17. századi képzetéhez azonban nemcsak a portréfestésben társult a magyar viselet, de a diplomáciai érintkezés szokásrendjében is helyet kapott. Kiváltképp a törökkel folytatott diplomáciában. A bécsi udvar követeinek Konstantinápolyban magyar öltözetben kellett megjelenniük, mivel a Habsburgok hatalmát a török egyedül magyar királyi minőségükben ismerte el. A császári követek ezért a tárgyaláson magyar külsejükkel jelezték, hogy személyükben a magyar uralkodót képviselik.

13 A megjelenésmód tehát protokollárisán is megkülönböztette a magyar korona alá tartozó részeket a Habsburgbirodalom országai közül. Azonban a magyar viselettel ezidőtájt nemcsak „hivatalos" minőségében találkozhatunk. Megjelenítő szerepében létezett ugyanis egy másik, a magyar király személyétől független jelentésváltozat is, amely inkább a nyugati közönség körében volt ismert, s melyet a Habsburg reprezentáció ugyancsak hasznosított. A magyar öltözet egészen más szerepkörben tűnik fel azon a Habsburg-ház dicsőségére emelt diadalkapun, amellyel 1635 áprilisában Antwerpen városa fogadta a svédek elleni nördlingeni csata győzteseit. A Rubens által tervezett efemer alkotás egészét Theodor van Thulden metszetéből ismerjük, ritkán előforduló módon fennmaradt azonban a diadalkaput díszítő két portré is, a két győztes hadvezérről, III. Ferdinándról, valamint a Habsburgok spanyol ágából származó Ferdinánd kardinálisról, Németalföld helytartójáról.

14 A kardinális-helytartó a képen az alkalomhoz, a diadalkapun átvezető katonai dfszmenethez illő módon teljes páncélzatban látható, míg III. Ferdinánd jellegzetes magyar viseletben, melyet csupán egy könnyű mellvért egészít ki (2. kép). Magyar öltözetét - amely itt inkább katonai, mint nemesi - vitézi kiállással és magatartással viseli, s azt ezúttal nem felségjelvények kísérik, hanem a katonás összképet kiegészítő buzogány. Magyar külseje ebben az összefüggésben nem a magyar királyt idézi elsősorban. Az uralkodó viselete itt egyfajta vitézi kosztüm inkább, melynek közérthetősége - s egyúttal megjelenítő szerepe a nyugat számára - a kereszténység keleti határait védő magyarok évszázados példájából eredt. S ha figyelembe vesszük, hogy a Habsburgok magyar királyként Európa előtt a kereszténység védelmezőinek szerepét is magukra értették,

15 akkor ez a megjelenésmód itt uralkodói reprezentációjuk másik központi programjához, a keresztény lovag-hős ideáljához is kapcsolódott. Még abban az esetben is, ha a harmincéves háborúnak ez a csatája nem a törökök, hanem a protestáns svédek ellen folyt. Egykorú értelmezés (vagyis inkább magyarázat) szerint azonban mégiscsak a „hit védelmében". Az eddigiekben jelzett „sokoldalúság" inkább csak a 17. század első felében volt sajátja a magyar viseletnek. Ami továbbélt, és képi, sőt „jelképi" mivoltában is állandósult, az a státusz-szerep, s annak művészi formája, a reprezentatív státusz-kép, - amilyen III. Ferdinánd képmása is. Abban a különös szemléleti rokonságban, amely a kép és a műfaj egykorú magyar példái, a reprezentatív főúri portrék között fennáll, csupán az az egyszerű felismerés rejlik, hogy a viselet mint választás és mint közlésforma, az azonosulás látszatát teszi lehetővé. A képen ábrázolt öltözet ugyanis - amely akkoriban mintegy jelzőként különböztette meg a „magyart" - a magyar nemességé. Azé a nemességé, amely - Werbőczy nyomán - jogi értelemben magát tekintette az ország virtuális egységét megtestesítő és megjelenítő magyar korona birtokosának. Ebből a felfogásból eredően pedig - még jó ideig - önmagát értette az ország és a nemzet fogalmán is. E szemlélet érvényességét ismerhetjük fel olyan reprezentatív szituációkban is, amikor a nemesi viselet - ismét egyfajta státusz szerepben - e fogalmakkal társulva, azokat felidézve jelenik meg. Talán az ünnepi alkalom megengedi, hogy ehelyütt kilépjünk a 17. századból, s látszólag indokolatlan jövőbelátással példaként Donnernek a pozsonyi koronázótemplomba 1733-35 között készült Szent Márton-oltárát idézzük meg, amelyen