Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

VÉGH János: Karcsú és zömök figurák a lőcsei főoltáron. Pál mester és a blaubeureni oltár

KARCSÚ ÉS ZÖMÖK FIGURÁK A LŐCSEI FŐOLTÁRON PÁL MESTER ÉS A BLAUBEURENI OLTÁR VÉGH JÁNOS A későközépkori templomok belső berendezése legfontosabb darabjának, a szárnyasoltárnak egyik fontos feladata volt, hogy láthatóvá, közvetlenül érzékelhetővé tegye a mennyország szépségeit a templomba belépő hívők számára. A szeretetteljesen kifaragott, gondosan befestett, pazar gazdagsággal bearanyozott retabulum minden részének ez volt a funkciója, de a főszerep minden bizonnyal a főhelyet elfoglaló, a predella, szárnyak és oromzat által hatásosan keretezett oltárszekrényben álló faszobroké volt. Fenséges mozdulatuk, tiszteletet parancsoló vagy megnyerő mosolyuk, kellemes tekintetük egyaránt mennyei lénnyé teszi őket, az örök dicsőség szemlélőivé és visszatükrözőivé. Finom kezük például a mindennapi munkát már nem végző személyek sajátsága, és karcsú, gyakran valósággal törékeny alakjuk is a túlvilág lakóihoz illő elegancia hordozója. Mindez teljes mértékben érvényes a lőcsei főoltárra is, ahol a finom Istenanya, a szakállas Szent Jakab és a kissé enervált János evangélista figurájának karcsúsága szintén nagy mértékben hozzájárul a mennyország varázslatos összképének felidézéséhez. (Ezt a benyomásunkat tovább fokozza kissé ingatag állás-motívumuk: Pál mester konzervatív felfogásának következtében mindhármuk tartását a gótikus „S" határozza meg.) Fokozhatja karcsú eleganciájuk iránt érzett elragadtatásunkat, hogy ezek az arányok korántsem jellemzőek az oltár egészére. Mind a predellában látható Utolsó vacsora résztvevői, mind a szárnyak belső oldalán levő domborművek apostol-jeleneteinek szereplői egészen más proporciókat mutatnak, mégpedig sokkal zömökebbeket. Ez különösen azért feltűnő, mert a három szekrény-alak megjelenik a domborműveken is, de ott - legalábbis a két apostol - a viselet, az arcvonások és a fej forma azonossága ellenére egészen mások, köpcös, nagyfejű, lapát kezű, inkább megmosolyogni való, mint tiszteletet parancsoló alakok. Különös, de tény, hogy a későközépkori emberábrázolás területén - még Németországot is tekintetbe véve - némelyikükön egészen meglepő, extrémnek tűnő arányokat találunk, a háttérben összegyűlt tömegben még olyan néző is akad, akinek fejét alig több mint négyszer lehet testére rámérni. A predellában ilyen vaskos szereplőket nem találunk, de a felettük látható szekrényben levőknél bizony testesebbek az asztal körül ülők. A kutatás figyelmét már régen felkeltette ez a különös jelenség. Barthel Daun, aki Veit Stoss hatásának kisugárzásait nyomozva a század elején legelőször vizsgálta Pál szobrász műveit az akkor legkorszerűbbnek nevezhető művészettörténeti módszer, a stíluskritika eszközeivel, egyszerűen úgy nyilatkozott, hogy a predella és a szárnyak nem a vezető mester, csak a tanítványok munkái. Divald Kornél, aki kezdeti, Pál mester egész oltáráért rajongó vélekedése után még a szekrényszobrok mindegyikét sem fogadta el a művész sajátkezű alkotásainak, nyilvánvalóan osztotta ezt a felfogást. Gustav Barthel, aki nagyon jó formai elemzést nyújtott Stoss és tanítványai szobrairól, fel sem vetette a kérdést, tehát az egész oltárt elfogadta a vezető szobrász művének. A Kotrba testvérek a predellával szemben a dombormúveket, Radocsay Dénes és Jaromír Homolka viszont éppen a predella figuráit tartotta Pál mester vésőjétől származtathatónak. Eisler János az egész retabulumot neki tulajdonítja. Libuse Cidlinská ismét a RadocsayHomolka nézethez csatlakozott.

1 A jelenségből levont következtetések, mint a stfluskritikai vizsgálódás során annyiszor, eltérnek egymástól, de abban többségük egyetért, hogy az eltérő, kevésbé tetszetős arányokkal jellemzett figurák nem a műhely vezetőjének, hanem alkalmazottainak a munkái lesznek. Ha azonban alaposabban utánagondolunk, mégsem elégedhetünk meg ezzel a kézenfekvőnek látszó magyarázattal. Mert az ugyan nagyon természetes, hogy a vezető szobrász nem egyedül faragja ki a néha nagyméretű retabulum összes díszét - hiszen éppen ezért tartja fenn műhelyét -, és ha rákényszerül arra, hogy valamit másra bízzon, akkor nem a rangosabb szekrényfigurát, hanem a másodrendűnek számító szárnydomborművet adja ki a kezéből. Ám az is biztos, hogy ha egy ilyen részlet ezek után nem számítható saját alkotásának, az ezzel kapcsolatos felelősség mégis az övé maradt: az ő oltárának az összbenyomását rontotta, ha valamivel a közönség nem volt megelégedve. De hogyha az igénybe vett munkatársnak az a hibája, hogy az általa készített emberalakok arányai rendre rosszul sikerültek, azon nagyon könnyű volt segíteni: a vezető mesternek csupán meg kellett rajzolni az elkészítendő kompozíció vázlatát - esetleg mindjárt arra az összeenyvezett, előkészített deszkalapra, amelyet faragni kellett - és mindjárt nem lehetett baj a figurákkal. Sőt a lőcsei főoltár esetében még ezt a fáradságot sem kellett vegye Pál mester, hiszen már régóta tudjuk, hogy a négy dombormű közül három Stoss, Schongauer és Dürer metszeteinek felhasználásával ké-