A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 3. szám. (MNG Budapest, 1980)

Vinzenz Oberhammer: Munkácsy Mihály mennyezetképe a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházában

freskóhoz hasonló falkép megalkotására és az elégtelen megvilágítás fölötti aggodalma a festőt egy- és ugyanazon irányba terelte. Mellékesen megjegyezzük, hogy Munkácsy következő nagy fő műve, a „Honfoglalás", korábbi korszakához képest félreismerhetetlenül tisztább, könnyedebb, világosabb koloritjával, ami az impresszionista festészet hatására egyes munkáiban már a mennyezetkép előtt jelentkezik, a fekete és az aszfalt kizárásával elért „természetes" színességével ezt a fejlődést követi, ám a plein-air felé haladásában — és egy más feladat, nevezetesen egy hazafias, történelmi kép megfestésének szolgálatában — a díszes előcsarnok mennyezetének derűsségét és sugárzó világosságát már újra maga mögött hagyja.

85 Másfelől éppen ilyen megfontolások késztetnek arra, hogy a mennyezetfestményt ne az építészet nélkül, hanem a kettőt egységben szemléljük. A Kunsthistorisches Museum lépcsőháza az építőművészet és az adott lehetőségek — a formális téralakítás mellett elsősorban a szín és a fény — szerencsés összetalálkozásának ritka példája, a mennyezetképpel mint „a dekoráció" csúcspontjával. Akárcsak Munkácsy (a párizsi művészkollégák és kritikusok táplálta) aggodalma a kompozíció merészsége és újszerű koloritja, mindenekelőtt pedig merész perspektivikus konstrukciója miatt csak a vászonnak végleges helyén való rögzítése után oszlott el, ugyanúgy az építésznek is a megvilágítás elégtelensége feletti félelme — ki mástól kaphatta volna a festő a figyelmeztetést? — minden számolgatás ellenére csak az állványzat eltávolítása után bizonyult alaptalannak. A fény vezetése az építész mesteri teljesítménye. Bár valóban nincs közvetlen fény a lépcsőházban, hiszen ennek felső emeletét árkádsor veszi körül, s így közvetlen fényforrás nem érvényesülhet, a jobbról és balról a két udvarra nyüó és méretükben a belső árkádoknak megfelelő három nagy íves ablakon keresztül a fény mégis mindkét oldalról gazdagon áramlik be a körüljáróba: visszavert fény a két udvarból, de közvetlen fény is a magas ablakokból, amely a vüágos márványpadozaton összegyüük s a mennyezetképet valósággal megcélozva verődik onnan vissza. A két oldalról beeső és alulról fölfelé irányuló fény a kazettát teljes egészében megvüágítja. Ha az előzőekben a kazettát a mennyezetkép egyfajta díszkereteként fogtuk fel (egy olyan határolásként, amely mint emlékszünk, hoszszú ideig Munkácsy elképzeléseinek ellentmondott), úgy most tekintettel a merész fogásra, amellyel a már festőileg is vüágos kép hatása a világítástechnika művészetének segítségével még tovább fokozódott, hajlandóak lennénk itt egy (ablak nélküli, titokzatos forrásból megvilágított) „felső fény" gondolatára, egy kupolával rokon elképzelésre való utalást látni. A fény meüett azonban mint már jeleztük, a színnek is szerep jutott, hogy Munkácsy mennyezetképe, mint a fejedelmi tér koronázó fő műve érvényre jusson. A kazettakeret csíkokra és profilokra tagolt fala hűvös szürke színezésű (a középső széles csík fehérrel „kiemelt" relief díszítéssel valamivel sötétebb), az ornamentális stukkódísz (tojásfríz és gyöngysor stb.), mindenekelőtt pedig a záró vaskos, dús levélkoszorú (ezt is kívülről újra egy szürke csík keretezi) aranyszínű. Az arannyal párosított hideg szürkét látjuk a kazettához csatlakozó hajlat hevederívein, míg a fiókos boltozatok közötti mezőkben (ezek is szürke kerettel) „arany" ornamentikával egy melegebb beige szín uralkodik, amely magának a fiókos dongáknak az aranyát és Makart lunettaképeinek hátterét, egyáltalán az alatta lévő faldekoráció egészen másképp kialakított pompáját készíti elő. A keretező szürke szín, amely hűvösségével a kép meleg színeivel igen szerencsés kontrasztot képez, tónusértékeiben is különösen finom A lehetőséghez képest maximálisan vüágos tónusú kép mégis csak ebből az észrevétlenül árnyalt környezetből kapja teljes vüágítóerejét, míg a finom félárnyékos részek is e keretező vüágosság mögött sötét kontrasztként hatnak. A négy alsó beárnyékolt lépcső pl. már melegebb tónusával is észrevehetően elüt a vüágos kerettől, míg a fölötte lévő szakaszban, a lépcső folytatásában, az akt fekhelyének hideg fehér színe és a kép egyéb részei is: így a balkon a kép jobb szélén, az előrelógó vászon a bal oldalon, a felhők a boltozaton, a mennyezeti keretet és a lépcsőház mennyezetét fényükkel átragyogják. Nézzük összehasonlításul a szemközti Naturhistorisches Museumot, ahol építészetileg hasonló körülmények között, más felfogású, azonos értékű munka jött létre. Canon képét „Az élet körforgását" ugyanüyen keretbe keüett beilleszteni. Canon sokfigurás, dinamikus kompozíciója egészen másfajta kép: Munkácsy hevesebb fény- és színkontrasztjai itt hiányoznak. A koloritot az egymásba fonódó aktok különböző testszíne határozza meg. A vöröses-barna, fehéres, sárga, feketés testek, amelyek között — Rubens példája nyomán — itt-ott tarka ruhadarabok kis foltjai vibrálnak, igen általános, jelentősebb súlypontok nélküÜ színhatást adnak. Az egyetlen hangsúlyosabb színfolt az aggastyán piros kabátja, de ez sem vüágító, inkább homályos, súlyos szín s csupán a kép közepének jelzésére szolgál. Az amúgy is csak szórványosan alkalmazott fehér szín háttérbe szorul, messzemenően „fedve" van. Az egész hátteret végül pedig szürke és szürkéskék felhőzet alkotja. Itt tehát, ahol hiányzott Munkácsy képének sugárzó fehér színe, világossága, a keretnek másfajta kontrasztot keüett teremteni, bár a hűvös szürke itt is a keret alapját képezi, s azonos a nehéz aranyozott gyümölcskoszorú is mint legkülső keret. A díszítőpárkány aranyozását azonban a Kunsthistorisches Museummal szemben észrevehető mérséklet jeüemzi; a kazettakeretezés szürke profiljai között több a sima, fényes, fehér csík. Hasonló fehér csík kíséri a keret arany gyümölcskoszorúját kívülről is — ez a képnek rendkívül hatásos, élénkítő lehatárolása, ugyanakkor tudatos köz-