Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)
Szíj Béla: Orlai Petrich Soma művészi kibontakozásának évei
ORLAI PETRICH SOMA MŰVÉSZI KIBONTAKOZÁSÁNAK ÉVEI 1973-ban lesz Petőfi Sándor születésének százötvenedik, 1969-ben volt halálának százhuszadik évfordulója, közben 1972-ben lesz Orlai Petrich Soma születésének ugyancsak százötvenedik évfordulója. Ezek az események fordították a kutatás figyelmét újólag Orlai munkásságára. Újólag, amennyiben a Magyar Nemzeti Galéria 1969-ben egykori diákvárosában, Pápán megrendezte emlékkiállítását 1 , a Művészet című folyóirat pedig munkásságát ismertető soroknak biztosított helyet két esetben 2 . A Pápán rendezett kiállítás bemutatta életművének ha nem is teljes, de tekintélyesrészét. Portrék, történelmi kompozíciók, zsánerképek, olaj- és grafikai technikával megoldott szépirodalmi illusztrációk adták a kiállítás anyagát. Ekkor merült fel az a gondolat, hogy a közelgő évfordulók valamelyikén a fővárosban kerüljön sor műveinek bemutatására. A Petőfi és Orlai párhuzam nem erőszakolt. A költő és a festő második unokatestvérek voltak, együtt tanultak Pápán a híres „alma mater"-ben, együtt laktak Orlainak szerény, de Petőfivel szívesen megosztott diákszállásán. Eletük későbbi szakaszán is adódott több fontos találkozásuk. Mindezeknél nagyobb jelentőségű, hogy Orlai szellemileg és érzelmileg ahhoz a generációhoz tartozott, amelynek egyik vezéralakja Petőfi Sándor volt. Különösen ezért emlegetjük szívesen társaságában, s ezért igyekszünk emlékének nagyon megérdemelt felelevenítését akkor végezni, amikor az irodalomtörténészek országos méretű ünnepségek előkészítésével közelednek Petőfi nagy évfordulójához. Ezek után írjuk le, hogy történelmi festészetünk úttörő mesterét tiszteljük benne, hogy munkássága sok tekintetben segítette azt a nagy átalakulási folyamatot, melynek során festészetünk eljutott a klasszicizmus és biedermeier hűvösebb, illetve kisszerűbb szemléletétől a történelmi festészet közösségi eszmeiségű, egyúttal formai hatóeszközeiben is összetettebb világához. Ismételjük, úttörő mester volt, azon elsők egyike, akik előtt ugyancsak úttörő jellegű, valóban jószándékú, de kevéssé hatóképes művészek dolgoztak, nem pedig nagyerejű mintaképek. Ennek folytán eredményei más jellegűek, kevéssé kiérleltek lettek. Mert ha nagyra becsüljük is például Kiss Bálint szerepét, múlt századi festészetünk alakulásában, vállalkozásának eszmei jelentősége majdnem nagyobb volt, mint amit kifejező eszközeinek tárházáról elmondhatunk. Orlai tőle, mint előtte járó mestertől inkább erkölcsi igazolást nyerhetett nagy terveihez, de olyan formanyelvet még nem, melynek továbbfejlesztésével könynyebben átjuthatott volna a kifejeződés nehézségein. Akik mintaképeknek tekinthetők történelmi festészetünk fejlődésében, mint Madarász Viktor és Székely Bertalan, később léptek a kibontakozás útjára, s akkor már érezhető volt Orlainak, valamint más úttörő társának szerepe. Orlaiék munkássága mutatta meg — ha korai, tehát elsődleges megfogalmazásban is —, hogy milyen nagy közösségi tudatformáló lehetőségeket rejt magában a történelmi festészet, s hogy a kor, melyben éltek, mennyire várta művészeitől a kifejeződésnek azt a módját, amelyben magasztos mondanivalói testet ölthetnek. Ugyancsak egész életművének jellegét előrevetítette az a körülmény, hogy felkészülése német nyelvterületen történt. Irodalmi elemektől amúgy is sűrűn átszőtt mondanivalóit nem a francia művészettel rokon szenvedélyes formarend, kolorisztikus bőség, mozgalmasság, a részleteket is festőién értékelő, mégis tömören összefogott egység, hanem a német romantika, illetve történelmi festészet inkább csak gondolati tartalmában drámai, különben elbeszélő jellegű, iskolai szabályokhoz kötődő szelleme befolyásolta. Életművének akár elvi jellegű, akár monografikus felméréséhez nem kezdhetünk az eddig előadottak nélkül. Nagyon is a fentiekben ismertetett eszmeiség befolyásolta, amikor művészpályára lépett s nagyon is ezekből az érzelmekből táplálkozott művészi kibontakozásának éveiben, sőt később élete végéig. Ugyanakkor formai megnyilvánulásainak milyenségében szintén megőrizte a felkészülésének éveiben megismert formai koncepciót. Ez, mint említettük, a német akadémiákkal volt rokon, ezen belül egyre mélyült művészete, következetesen gazdagodott szín-, rajz- és proporciós érzéke, a kifejeződés sok más vonatkozása, de éppen mert a koránjövők közül való volt, s az alapokat kellett leraknia, történelmi festészetünk nagy kiteljesedését nem ő, hanem az utána következő nemzedék munkája hozta. Természetesen mi nem annyira korlátait fogjuk nézni, hanem inkább erényeit. Annál is inkább, mert ismételt esetben láttuk, hogy volt idő, amikor érzéketlenségből vagy pontos ismeretek híján jelentéktelennek ítélték munkásságát. A két világháború közti művészeti irodalomban például találtunk olyan megállapítást, hogy Orlainak és úttörő társainak munkássága „nem annyira a magyar művészet, mint a nemzeti érzés történetébe vág''. Mindjárt magyarázatát is kaptuk ennek a megállapításnak: „A jó időben jött sikeres röpiratok értékét sem lehet az irodalom mértékével mérni." 3 Valóban igaz, hogy a nemzeti érzés történetében fontos
