Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)

Borbély László: Bortnyik Sándor és a Tanácsköztársaság

s a húszas évek végén egyik legkiválóbb plakáttervezőnk, a Tanácsköztársaság idején nem kapott plakátmegrendelést. Pedig készült rá, a Zászlóvivők — vagy más néven Vörös csillagként ismert — fekete-fehér linótervét akarta május elsejei plakáttá átdolgozni (98. kép). A vörös csillagnak ilyen képi felhasználásával a kortárs szovjet képzőművészeten kívül — melyet Bortnyik nem ismerhetett —• aligha találkozunk. Valamivel később és a vallásos téma társadalmi-politikai értelmezése útján jut el Feininger a Bauhaus kiáltványának címlapján A szocializmus kaledrálisa című fametszetének megalkotásához még 1919-ben, illetve nálunk ugyancsak hasonló módon, 1922-ben jelentkezik az ötágú csillag Derkovits Püspöksüveges önarcképén. Bortnyik Tanácsköztársaság alatti munkásságát és főként politikai-művészi tájékozódásának pozitív voltát jól tükrözi egy nemrég feltárt dokumentum is. Néhány éve került elő a proletárdiktatúra időszakából az egyetlen szépirodalmi lapvállalkozás, az Emberiség című hetilap Hevesy Iván által megőrzött, mindössze egy példányban létező kefelevonata. Az első szám júliusra készült el, de az Antant blokád okozta papírhiány miatt már nem jelenhetett meg. Címlapja elveszett, de első oldalán olvashatjuk, hogy a borítólap tervét Bortnyik Sándor készítette. Bortnyik művészetében nem jelzi különösebb törés a tanácshatalom leverése utáni időszakot. Alkotásai igazolják, hogy a különböző izmusokban soha nem a megvalósítandó célt, hanem szociális mondanivalója számára a megvalósulás lehetőségét kereste. Míg az 1920 őszéig készült munkák szorosan összefüggenek azokkal a művészi problémákkal, melyek itthon is foglalkoztatták, 1920 végétől a párhuzamos törekvések sokfélesége jellemzi munkásságát. A kifejezés-keresés vezeti el 1920 végén a képarchitektúrák elvont rendjéhez (99., 100. kép), mert az ellenforradalom káoszában a megnyugvást, a rendet jelentették számára, bennük egy új, mindenki számára érthető és hozzáférhető művészet lehetőségét vélte felfedezni. Ahogy 1921ben a Nyugatban írja: „a képarchitektúra... formáiban az új világ harmóniáját igyekszik megteremteni. Tehát kollektív. . ." Ugyanaz a naiv lelkesedés fűti, mint a produktivista csoport tagjait, akik ha zavarosan is, de a művészek társadalmi tevékenységének a szükségességét hirdetik, feladatuknak a „materialista építőmunka kommunista kifejezését" tartják. Ahogy Bortnyik szeme előtt a kollektív művészet mint az individuális tagadása lebeg, ők „a művészi hagyományok megtartása" helyett a „konstruktív technikust" éltetik, sőt programjukban még a „kollektív művészet" kifejezést is megtaláljuk. A húszas évek szocialista művészetében gyakran megjelenő „arcnélküli tömeg" szerepel a képarchitektúrákkal egy időben készült Menetelők című akvarelljén (101. kép). Az analitikus kubizmus jellegzetes mértani testjeit a futuristák dinamikus szerkesztésmódja fűzi egységes kompozícióvá és adja lendületes, mindent elsöprő erejét. A korábbi jelteremtő szándék dominál — csak jóval összetettebben — az 1921-es Lámpagyújtón (102. kép). Montázsszerű városháttere elé síkokba foglalt munkásalakot komponált. Mint sok más kortársát, őt is különösen izgatta a képi általánosítás lehetősége. A várost és a munkást kívánta ábrázolni, ehhez kereste elméletileg és gyakorlatilag az esetlegességek kiküszöbölésének módját, beleértve a természeti kép megjelenítésének ilyen redukcióját is. — Különös szerepet kap maga a lámpagyújtás motívuma is; a fény — nap- vagy lámpafény — mindig az értelmet, a tudást, a megismerést jelenti. Ez az összefüggés a húszas évek elején Bortnyiknak több kortársát is foglalkoztatta, elég talán a már idézett Masereel példára utalnunk. A szintén 1921-es Kovácsok című olajképe és linóleummetszete (103. kép) az összehangolt munkaritmus és a munkások monumentális, az adott időszaknál jóval későbbre utaló — mondhatnánk úgy is: már a szocialista forradalmat maga mögött tudó — megfogalmazásával különösen figyelemre méltó. E képben formailag is túllépett a főként síkra koncentráló képépítésen; új kísérletek kezdetét jelzi. Közben Bortnyik bécsi kapcsolatai egyre romlottak. Bésze volt ebben megélhetési gondjainak, családi problémájának, de eltávozásához és a Mából való kiválásához a döntő lökést, éppúgy mint Uitz, Barta Sándor és mások esetében, az egyre inkább anarchizmus felé hajló és a művészetben a nem-ábrázolást, a „tendenc-művészet"-ellenességet hirdető Kassákkal való szakítás adta. A festő 1922 végén már Weimarban van. Az egyre lanyhuló forradalmi hullámmal párhuzamosan művészetében is erőtlenedik a forradalmi hang. Illegálisan, hiszen nem kockáztathatja meg a kiutasítást, Bényi Sándor álnéven még karikatúrákat, lázító metszeteket készít Komját Egység című folyóirata számára, melyek között olyan kvalitásos munkák is vannak, mint az 1923-as Magyar május. Fametszetekkel illusztrálja Alekszander Blok A tizenkettő című eposzát (104. kép), ahol a vörös zászló és a vörös csillag újrafogalmazásával is találkozunk. Megalkotja Agitátor című fametszetét. Mégis e korszakot már inkább a síkés térbeli képépítkezés és erkölcsi-szatirikus képeinek egy tematikájában is új műfaj kezdetét jelentő sorozata jellemzi. Az ezekkel és a későbbi művekkel való foglalkozás azonban túl messzire vezetne. A 81 éves mester változatos életútjának, gazdag és sok évtizedes alkotó tevékenységének csak viszonylag rövid, de talán legjelentősebb szakaszán futottunk át. Az 1969-es gyűjteményes kiállítás és a lehetőségekhez mérten feltárt bortnyiki életmű vitathatatlanul bizonyítja a művész mindenkori emberi és pártos állásfoglalását és meghatározza hovatartozását művészettörténetünkben. Borbély László