Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)
Szíj Béla: Orlai Petrich Soma művészi kibontakozásának évei
korábbi művészeti korszakok (klasszicizmus, biedermeier) eredményeiből akart a maga számára gyümölcsöt, hanem ezekkel több tekintetben szembefordulva új eredményekre tört. Petőfi és Jókai közelsége nagy befolyásoló erő volt. Feltehető, hogy amikor már véglegesen eldőlt, hogy Jókai kizárólagosan írói feladatainak él — ugyanis kecskeméti korszakában még intenzíven festett 76 —, döntött végképp a művészpálya mellett. Két nagy barátjának befolyása mindig arra figyelmeztette, hogy nem a kisszerű tartalmi és bravúrosan megoldott formai lehetőségeket kell kedvelnie, hanem átfogóbb, heroikusabb, egyben őszintébb mondanivalókhoz kell megfelelő kifejezési formát keresnie. Az első s talán utolsó nagy megbecsülést tükröző sorokat Pap Gábor értekezésében olvashatta. (A tanulmányok befejezése után elhagyott pápai iskola szelleme egy ideig még őrt állt mellette.) Pap Gábor mondanivalójának komprornisszummentes, éles hangja Petőfinek az Életképekben vagy másutt megjelent prózai írásaival rokon. — Míg idáig eljutott, kirobbant a forradalom. Újból szoros kapcsolatba került Petőfivel, majd pedig szinte tanúja végnapjainak. Nemcsak érzelmileg, de földrajzilag is közel volt a nemzeti gyász színhelyéhez. Mire kötelezhette az idő, a környezet, a körülmények, ha tényleg olyan alkat volt, hogy életcélként tűzte maga elé a nemzeti múlt képzőművészi visszaálmodását, s ha hitt a nemzeti festészet társadalmi tudatformáló szerepében. Az elbukás utáni első vásznával az elveszettnek hitt Petőfi emlékét ébresztette. A Csele-patakba fúlt király holttestének feltalálását érezte erre legalkalmasabbnak. Választhatott-e jobb témát? 0 választotta először! Szép, rokonszenves ifjúnak festette a királyt. Vajon nem ilyennek álmodták-e Petőfit az idegen elnyomás keserveit sínylő itthoni tömegek? Nem ilyennek-e azok a külföldi haladó erők, akik maguk is forradalmi harcba kezdtek vagy rokonszenveztek az emberi szabadság, és azon belül a magyar szabadság gondolatával? A forradalom mint nagy vízválasztó, meghatározta Orlai művészi útját is. Láthattuk, hogy mennyire mást olvashatott Brodszky Sándor levelében, mint Pap Gábor tanulmányában. Mindkettő becses dokumentuma a szabadságharc körüli idők művészeti életének, de ugyanakkor kibékíthetetlenül nagy ellentét. Pap Gábor koncepciója forradalmian heves, az európai haladással összeegyeztethető nemzeti felemelkedést sürgeti, támadja az abszolutisztikus államrendet tisztelő akadémiát. Brodszky óvatos, a kor művészeti íróihoz viszonyítva elmélyült ugyan, de semmit sem enged a konzervatív akadémikus szemléletből, még Waldmüllert is fenntartással nézi. írásos megnyilvánulásának szelleme azonos festményeiével. Ez utóbbiak bárhol elhelyezhetők, a gazdag német kereskedővárosok polgárházaiban csakúgy, mint a hazai birtokosok kúriáin. De sem ott, sem itt nem képviselnek olyan jelleget, amely tükrözné valamely nép karakterét, földjének természeti motívumain túli társadalmi vagy nemzeti valóságát. Orlai ellenkezője Brodszkynak, munkássága inkább csak hazai viszonyaink között (vagy közvetve az európai szabadságmozgalomnak tükrében) bír aktív tudatformáló erővel. Mégis Brodszky volt, akihez mint művésztárshoz fordult 1852-ben a nemzeti gyász és egyéni művészi kudarc idején. Vajon tudnánk-e említeni más képzőművészt az akkori időkből, akitől nagyobb megértést, jobb útmutatást remélhetett volna. Tagadóan kell válaszolnunk. Inkább Orlai segített utat találni az utána jövőknek. A Brodszkytól kapott intencióknál is nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk Toldy és Eötvös véleményének. Vizsgálatuk közben még jobban meglátszik, hogy milyen nagy vízválasztó is volt számára a szabadságharc. Most nem pápai tanárához, Tarczy Lajoshoz hasonló bölcselő befolyásolta gondolatvilágát. Nem Erdélyi János, a magyar baloldali hegeliánusok legkitűnőbb alakja, aki (1850 óta) a pápai és debreceni főiskolával rokon sárospataki főiskolán működött, hanem mint láttuk, Toldy Ferenc, akinek bölcseletelméleti nézetei sok tekintetben ellentétben álltak Erdélyiéivel (és Tarczyéival). Orlai életérzésének (államés társadalompolitikai koncepcióinak) a romantikus kifejezési mód feszültsége, drámaisága, új, szabadabb formarendje felelt volna meg legjobban. Ebben az irányban kellett keresnie a kibontakozást, még kockázatok, bizonytalan kezdeti eredmények árán is. És ő kétségtelenül kereste. E tekintetben II. Lajosa teljesen igazolja őt. — A körülmények úgy alakultak, hogy éppen fő pártfogója, Toldy ekkorra már átértékelte a romantikával, s egyáltalán a műalkotással kapcsolatos nézeteit. Míg a fiatal Toldy ünnepelteVörösmartyban a romantikus képzelőerő és a szubjektív átélés szabadságát, sőt „az alkotó géniusz teremtő önkényét" 77 , addig a későbbi Toldy korszakbeosztásában kiterjesztette a klasszicizmus szerepét a romantika rovására, azonkívül egyre jobban a szabályokhoz kötöttet, a pontosan körülírhatót kereste az alkotómunka produktumaiban. 78 Szemben állt Eötvös fiatalkori, liberálisabb irodalmi és állambölcseleti nézeteivel is. Igaz, ők már Széchenyi és Kossuth vitájában az előző véleményét osztották, vonzódtak az „egyezményes filozófia" felé, az ötvenes évektől pedig különösen kimutatták óvatosan haladó karakterüket. Erdélyi János korszakfelosztása valószerűbb volt. Az elvont művészeti kategóriák közti vizsgálódás helyett a történelmi fejlődés igazolható tényeit kutatta. Közelebbről, a „művészeti formák" dialektikus folyamatainak, egymás váltásának történelmi igazolását hozta. (Itt is megmutatkoztak a Hegeltől szerzett tanulságok és az „egyezményes filozófiával" való szembenállása.) A „klasszikus" vagy „eszményi" elvet képviselő irodalmat már a negyvenes évek viszonyai közt is túlhaladottnak tartotta, elvontságát, idegenszerűségét — a benne levő egyetemes humánum-igénytől eltekintve — elutasította. Vele szemben a „nemzetiegyéni" művészeti formák indokoltságát hangsúlyozta.
