Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

Márffy Albin: Csontváry néhány müncheni rajzának ismertetése

A hatodik rajz (80. kép) fejkendős, ezüsthajú öregasszonyt ábrázol félprofilban. A fáradt, petyhüdt arc, a fogatlan szájat takaró, keserűvonású ajkak gondról, bánatról beszélnek. A lehunyt szemek, szinte olyanok, mintha üres szemgödröt takarnának, pedig a bal szem nincs is egészen lezárva. Mégis: az ezerráncú arc, a magas homlok, a ritkás ezüstös haj: mindez együtt nagyon szép. Az öregasszony alakja nem görnyedt, kevésbé látszik fáradtnak, mint az arc. Nyilván a vastag kabát teszi, de az alak jóval testesebb is, mint erre az arcbéd következtetni lehetne. A parasztosan felkötött nehéz fejkendő esése feloldja ezt a látszólagos ellentétet — és a rajzon teljes a harmónia. Különös a háttér. Azt a benyomást teszi, mintha a modell az alak vonalával párhuzamosan, felállított koporsószerű ládában ülne. Ez a háttérmegoldás jól kiemeli ugyan az egyik oldalról csak reflexszerűen megvilágított arcot. Értelme azonban nem világos és az egyébként oly szép rajz egységét megbontja. A hetedik rajz (81, kép): háttal ülő, arcát kicsit balra fordító, férfi félaktot ábrázol. A sovány, hajlott hátat mintha baltával hasították volna ketté. A túlzottan kihangsédyozott lapoekacsont és a kemény, inas, vékony kar madárszárnyhoz hasonló forméit mutat. Nincs elrajzokás, csak minden a végsőkig kihangsúlyozott. A madárhasonlatot erősítik a karomszerű ujjak is. A súlyos, zsíros, fekete haj hosszú, csigába kunkorodó fürtökben omlik a vállakra és a hátra, elfedve az egész nyakat. A bajusz és a szakáll viszont őszes, töredezőszálú. A modell szemét csak féloldalról látni, de a felső és alsó szemhéj kiindulási pontja meghatározza a szemtengely és a pillantás irányának elképzelhető vonalát. Csontvárynak ez a rajza messze túlnő a stúdiumok felső határán, határozott — és láthatóan tudatos — kompozíció a részletek megformálásában is. Csontváry a hajlott és tartásában is előrehajló háton több egymást keresztező vonalból valóságos hálózatot szerkesztett. A bal csípőtől a jobb vállig töretlen, csak tónusokkal elhatárolt fél ellipszist rajzolt. Ezt keresztezi a hátgerinc éles vonala. Ebbe az ellipszisbe torkollik a bal váll felől a jobb csípő irányába haladó kisebb fél ellipszis. Nagyon szép a tónussal jelzett vonalak váltakozó árnyalása és megvilágítása, valamint a jobb oldali bordák érzékeltetése. A haj — mint említettem — teljesen eltakarja a nyakat, ennek ellenére pontosan „érezhető" miként helyezkedik el a fej a nyakon és a nyak hogyan kapcsolódik a törzshöz. Meglepő ezen a rajzon az a biztonséig, ahogy a tónusos megoldást és a rajzos megoldást vegyíti. A szem, de különösen a hajfürtök, a nadrág és a nadrágtartó erősen rajzos, a kép többi részén pedig jóformán csak tónusokkal határolja el a kontúrokat és felületeket. És ez semmit sem árt a kompozíció egységének — ellenkezőleg: előnyös kontrasztokat hoz létre. Csontváry életművének tanulmányozása szempontjából a müncheni rajzok közül ezt tartom az egyik legjelentősebbnek. Ebben a rajzban már érezhető Csontvéiry művészi egyénisége, az „egyénit" nagyon is szó szerint értve. 14 évvel később festette meg Csontváry a „Marokkói tanító"-t. Legalább erős nyomaiban, már ebben a rajzban is fellelhető az a rendkívüli karakterizáló erő és sommázási készség, amely a „Marokkói tanító"-t Csontváry egyik főművévé avatja. Ez ugyan csak egy önkényesen kiragadott példa, más művekről is beszélhetnénk, illetőleg más rajzok visszatérő motívumáról későbbi festményeken. Az egyes rajzok ismertetésénél szórványosan szó esett már a müncheni szénrajztanulmányok technikájéiról, de indokolt ezzel a kérdéssel általánosságban is foglalkozni — legalább egész röviden. Csontváry a tónushatásokat többféle szénrajzteehnikával oldotta meg. És, mint éppen az utolsó (81. kép) tanulmánynál láttuk, egy-egy rajzon is különféle technikát alkalmaz. Arnyai úgy, hogy a szenet különböző erősséggel, vagy rétegezésben rakja fel a papírra. Az előbbinek szép példája az elsőnek ismertetett leémyarc, melynek tónusait a szén finom, pasztellszerű felrakásával adja meg. Szinte kitapintható a napszítta, napsütötte fiatal arc béirsonyos felülete. A „Marie" nevű modellről készített rajzon (78. kép) a horgolt fejkendő textúrajá,t az utóbb említett technikai megoldással: több szénréteg felrakáséival, a szénrétegek elhelyezési iréinyának kombinálásával oldotta meg. Egyébként ez a rajz is példa különböző technikai megoldások együttes alkalmazására. A rajz ismertetésekor említettem az arc leheletfinom tónusait. Csontváry ezen az arcon a vékony szénréteget törlővel osztja el. Az „öregasszony" (80. kép) arcát mintha ezernyi ránc szántanéi-szabdalná. A művész ezt az élethű hatást nem vonalakkal, hanem — megfelelően érdes papírt használva — a szén különböző intenzitású, pasztózus felrakásával éri el. A hatás meggyőző, szép és érdekes kontrasztot ad a piheszerűen finom ezüstös hajjal és súlyos fejkendővel együtt. A szénréteg eltörlésének, elkenésének a technikáját az ismertetett rajzok egyikén sem alkalmazza kizárólagosan. Érthető, hiszen a korlátlanul elmosódó tónushatások nem felelnek meg egyéniségének, karakterizáló szándékának. A rajzok stílusprobléméiival nem foglalkozik ez az ismertetés. Nem vizsgálja, mennyiben vallanak naturalista mennyiben realista látásmódra? Hol érintik az expreszszionizmus határát és hol, és mennyiben absztrahálnak ? Ha valóban csak iskolai rajztanulmányokról volna szó, fel sem vetődne a kérdés. A rajzok azonban — ha stúdium célzatával készültek is — önálló grafikai művek. Nem lenne azonban értelme a rajzok stílusbeli hovatartozáséit keresni, mikor Csontváry egész életműve, vagy életének egyes szakaszai nem sorolhatók be valamely stílusirányzat keretei közé. Pogány ö. Gábor („A magyar festészet forradalmárai" 1947. 51. old.) éppen abban látja Csontváry legfőbb festői értékét, hogy „a piktéirában . . . nem a modort vagy irányzatot támogatta, hanem a festéssel bíbelődött, a látványt