Korner Éva - Gellért Andor szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 5. szám (Budapest, 1965)

Bodnár Éva: Jobbágyi Gaiger Miklós

JOBBÁGYI GAIGER MIKLÓS 1892—1959 Akik ismerték, barátai, pályatársai egybehangzóan úgy vélték, végtelenül szerény, finom, visszahúzódé), magányos ember volt. Érzékeny, zárkózott, befelé élő művész, aki csak a festés hevében és egy diót barátja előtt oldódott fel. A Gellérthegy oldalára kapaszkodó Orlay utcában élt édesanyjával, csöndesen, visszavonultan. Egész világát a festészet ós a zene jelentette. Hegedülni művészien tudott, sőt a hegedű készítéshez is értett. Bach műveinek formai fegyelmezettsége, klasszikus szépsége állt hozzá legközelebb. Szerénységére, „szinte észrevétlenül élni" felfogására jellemző, hogy hangtalan hegedűt készített magának s inkább azon játszott, csakhogy szomszédait no zavarja. Kitűnő, módszeresen mérkőző sakkozó volt, akivel Egry József igen szívesen játszott a Gresham-asztal szokásos összejövetelein, ahol legtöbbször Egry vesztett hirtelen felötlő, kockázatos lépései miatt. Igazi ünnep az volt Jobbágyi Gaiger számára, ha barátai meglátogatták műtermében s megmutogathatta legújabb munkáit. Aggodalommal, gondos tervezgetéssel kezdett hozzá mindegyik festményéhez, de kész képein e töprengéseknek már nyoma sincs, könnyed festés, élményszerű megoldás jellemzi valamennyit. Termékeny, sokoldalú művész volt, a festészet minden műfaját művelte: festett tájat, arcképet, aktot, állatokat, sőt 1 951-ben történelmi témához is nyúlt. Technikája főleg olaj és pasztell. Műveiben mindig a valóság őszinte ábrázolására, az élmények közvetlen megragadására törekedett. A természetim festés volt legfőbb művészi elve. 1892. november 2-án Szentgotthárdon született, édesapja törvényszéki bíró. Festői tehetsége már korán megnyilatkozott: tizenhárom éves korában festett Baromfiudvar (1905) című képe meglep ötletességével. Gimnáziumi érettségi után a budapesti Képzőművészeti Főiskolára iratkozott be 1911-ben, mestere Ferenczy Károly. 1916-ig dolgozott mellette s mint egyik legtehetségesebb tanítványát emlegették. Másodéves korából való Csacsi (1912) képét így dicsérte meg Ferenczy: „nem kell sokat festeni, de ilyent lehet." Ferenczy fostői felfogása érezhető korai képein: a tájábrázolás líraisága, a szabadtéri világítás viszonyainak vizsgálata, a zárt térbe állított alakos, aktos kompozíciók kedvelése. Fiatalkori önarcképén (68. kép, 1913) komoly tekintetű, elgondolkozó, nyílt arcú, rokonszenves fiatalember néz velünk szembe, gondosan jellemzett tanulmány. Még szintén főiskolás korában fostette Csikók a karámban (70. kép, 1914) című igényes ploin-air képét, melynek a lombok között átszűrődő megvilágítása Ferenczy századelej i képeinek hasonló megoldásait, tanulságait idézi. Bécsben és Itália néhány városában tett tanulmányútja új benyomásokkal gazdagította festészetét. IHuszonhat éves korában, 1918-ban számottevő gyűjteményes kiállítással állt elő az Ernst Múzeumban, ahol elsősorban aktképeivel szerepelt. TI át akt vörös drapéria előtt (1918) című festménye gondos megmunkálásával tűnt ki, a finoman modellált nőalak hátán a vörös drapéria reflexei lágyan verődnek vissza. — A kritikusok véleménye ez alkalommal még nem egyöntetűen elismerő. Bálint Aladár a Nyugatban többek között alakjai merevségét, marionettszerűségét kifogásolja. A Míívészet című folyóirat azonban — alighanem Lyka Károly tollából — dicséri „a festő ízlését és technikai készségét". Három óv múlva, 1921-ben, újból huszonhárom képével szerepelt az Ernst Múzeumban. Ekkor állítja ki érdekes témájú, kis méretű képét a Kritikát (1920), amelyen három női akt könnyed ritmusban hajol egy festmény felé. Nőalakjainak plasztikus megfestése Hatvány Ferenc aktábrázolásához hasonlít. — Kiegyensúlyozott életét, szépen ívelő pályáját családi tragédia zavarja meg: öccse öngyilkossága, amely szinte búskomorságba sodorta, e megrázó, gyötrő fájdalom egész életére kihatott s zárkózottá, tépelődővé tette. A húszas évek végén éri művészi fejlődésót a legdöntőbb hatás: Párizs. 1928-ban három hónapot, 1929-ben hat, és 1931 -bon ismét hat hónapot töltött ott. Megmámorosítja a város, a művészetek csodálatos központja. Cézanne és Matisse felfogása vonzotta leginkább. Itt is sokat dolgozott, főleg aktos kompozíciókat és városképeket festett. Aktképeihez a pasztell lágyan formák) technikáját kedvelte, egyik finom példája a Beszélgetők (1929), amelyben a hármas csoportot klasszikus, gúlaszerű kompozícióba fűzte. Félakt kabátban (1930) vagy Festlmő és modell (1938) elmélyült, komoly művek, melyeken a felület gondos megfestése az érzés komolyságával párosul. Gyakran volt együtt Párizsban Lehel Ferenccel, a neves művészeti íróval, aki különösen lelkesedett „szemtelenül szép" aktjaiért. A Szajnapart, a Quartier Latin könyvesbódéi, a Place Dauphin elevenednek meg hangulatos, könnyedén fostett párizsi városképein. Színei felfrissülnek, élénkebbek lesznek, formái fellazulnak és gyakrabban alkalmaz puhán formált alakjain erős kontúrokat. E képei a pasztelltechnika előnyével, gyengéd tónusaival és lágy levegősségével élnek. Női arcképei közül az 1930-ban festett Merengő és Piroskabátkás leány (69. kép, 1930) című pasztelljei a legszebbek, líraiságuk és lélekábrázolásuk bensőségo révén.