Korner Éva - Gellért Andor szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 5. szám (Budapest, 1965)
Szabó Júlia: Derkovits Gyula önarcképei
evőtől a Téli napig tartó önarckép-típus első és legvégletesebben expresszív formájában éppen a Dózsa-sorozatban jelent meg. A Leveretés 38 című lapon (27. kép) az egymásra hányt holttestek kusza halma felett diadalmasan magasodó Zápolya János lábával holttestre tapos. A holttest lezárt szemű, maszkká merevedett arcán Derkovits vonásait fedezhetjük fel. A Leveretés az expresszionizmus szándékolt borzalomkeresésének, a végletekig feszített kifejező erőnek a példája. Derkovits annyira beleéli magát az ábrázoltak világába, hogy szinte maga is megsemmisül az ellenséges erők csapása alatt. Éppolyan közel érezte magához az 1514-es temesvári vérengzés áldozatait, mint a háború ós a terror zsákmányát. Érdemes megfigyelni, hogy a Dózsalapokon megjelenő Derkovits arc mindig a letiportak, a szenvedők között van: a Máglyán 37 című fametszet (28. kép) karóba húzott alakjában, vagy a rézkarc Dózsa-sorozat lapjai között a Kikötött paraszt 38 (29. kép) kíntól hátraszegett fejében. Derkovits 1932-ben írt sorai jutnak eszünkbe: „Eletem rongy citromcafat Miért kell írnom e sorokat Hogy még magam is magamba marjak ? !" 39 Az alkotás során önmagát felemésztő Derkovits állapotát nem lehet csupán pszichikai alkat- vagy alkotta típus megnyilvánulásával magyarázni, hanem a vállalt küldetés mellett a végsőkig való kitartás kötelességtudatával. Ez a beleélés az expresszionista művész jellemzője. A beleélés céltudatos felhasználása egyben el is választja Derkovits művészetét az expresszionizmustól. A harmincas évek elején a szeptember 1-i tüntetés, majd a tömeges letartóztatások, a statárium korszakában Derkovits számos tusrajzon ábrázolja sajátmagát. A törvényszékkel vak) személyes élményei is hozzájárultak ehhez, ismeretes a lakásból való kilakoltatás története, amely egyik legszebb festményét, a Végzést inspirálta. 40 Sokan megírták már a Végzés tartalmi ós formai elemzését — a madárra leselkedő macska és a rideg ítéletet közlő papír párhuzamát, a két arc szinte egymásba épített összetartozását. Derkovits egyik legismertebb képéről lévén szó, nem bocsátkozunk részletekbe. Csupán fel szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy a festő éles és kemény profilú önarcképe egy másik művön is előfordul, az 1930-as Törvény nevében 41 című tusrajzon (30. kép). A Dózsa-sorozat Werbőczyjéhez oly hasonló taláros bíró két kezével a törvénykönyvre támaszkodik, amely alatt börtönrács mögött elítéltek láthatók. Az egyik fogoly a Végzés Derkovitsa. Derkovits a lakbértartozás és kilakoltatás ügyéért hat hónapi börtönbüntetést kapott, felfüggesztéssel. így élete utolsó éveiben mindig feje felett lebegett a lehetőség, hogy bármilyen egyéb ügy kapcsán az ítélet érvényre lép. Nem is volt szüksége túl nagy képzeletre, hogy sajátmagát börtönbe képzelje. Mélyebb okai is voltak erre, hiszen lakása a húszas évek végén illegális találkozóhely volt ós az általa ismert elvtársak közül többen is lebuktak. A korszak és a körülmények ismeretében nem hat túlzásnak A Törvény nevében című tusrajz-sorozat másik két lapja sem. Az egyik lapon a kövér bíró asztala egy akasztófa, amelyen egy erősen Derkovits arcvonásait viselő férfi függ eltorzult arccal. 4- A másikon ugyanez a férfi fekszik megkötözve és szuronyt szegez mellének egy csendőr. A börtönfalak fölé egy hatalmas szivarozó férfi árnyéka magasodik. 43 A törvény nevében című sorozat elviselhetetlenné élezett konfliktusával, könyörtelen logikájával és karikatúraszerű megoldásával túllép a Derkovitsnál megszokott műfaji kategóriák határain és kiinduló pontja lesz a harmincas évek alkotásai között egy teljesen önállóan végigvezethető szálnak, a szatírának. Ebben a műfajban számos értékes mű született, gondoljunk a Telefonálóra, 44 a Lorgnonos nőre 45 vagy a legszebbre, az újabb önarcképet tartalmazó Artistákra. 48 A cirkusz artistáinak és bohócainak tarka ruhája, amelyet a XX. században annyi művész öltött magára, hogy a világról elgondolt keserű gondolatait elmondja, mintha kissé idegenül állna Derkovitson. Pedig 1920-ban is festett egy Tűzevő vándorartistát 47 (31. kép), és abban is sajátmagát, de azon az égő, tiszta és erős színekkel megfestett suhanc, egy kötéltáncos és egy agitátor keveréke és a mutatvány a bérház udvarán zajlik le, nem egy önálló, zárt, külön világban. Az Artisták című 1933-as kép (32. kép) azért is kiüt többi művei közül, mert talán egy művén sincs annyi Toulouse Lautrec-kel, Picassóval közös motívum, anélkül, hogy a kép valamiképpen is utánérzés lenne. Bár saját korábbi műveinek nyersebb és radikálisabb hangja is kísért, a lánctépő erőművész önarcképben a Rácstépő munkás, a rút kis majomban a bíró puffadt alakja, a cirkusz csillogó világa csupa fájdalmas irrealitás. A finom fátyolos színekkel, tört rózsaszínnel és halk ezüsttel megfestett környezetben némi iróniával a művész óriási tetto, a láncok és bilincsek szótszaggatása szintén a varázslat — a művészet birodalmába kerül. Derkovits, aki úgy várta 1930. szeptember 1-ét, mint új 1919-et, 1930 után sok szenvedéssel ráébred arra, hogy várakozása a messzi jövőbe nyúlik. Ezért kap egyszerre fontos értelmet és nagy figyelmet számos képén a jövő nemzedék. A művész nagy tette az igazság megismerésére törő gondolkodás és az új társadalomért folytatott harc minden nekirohanása és összecsapása a művészet területén belül zajlott le. Ezzel nem került ellentétbe a művészet területén kívül eső világgal, hanem arra törekedett, hogy annak legmélyebb lényegét fejezze ki. Amire vállalkozott, becsülettel teljesítette. Szabó Júlia