Korner Éva - Gellért Andor szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 5. szám (Budapest, 1965)
Oelmacher Anna: Derkovits Gyula és hatása a Szocialista Képzőművészek csoportjára
DERKOVITS GYULA ÉS HATÁSA A SZOCIALISTA KÉPZŐMŰVÉSZEK CSOPORTJÁRA Felfoghatatlan az idő, ami hoz ós visz, vagy éppen megőriz dolgokat. Azt mondjuk: már 70 éves lenne, holott korán kopasz, gond formálta feje fiúsan maradt reánk. S azt mondjuk, még csak 30 esztendő telt el azóta, hogy utoljára tette le szerszámait, pedig klasszikussá érett az életmű. Ugyanakkor olyan élő, olyan modern is ez a festészet, hogy alig hihető: már három évtizede lezárt kerek egész. Már és még — távol és közel az időbon s csak rajtunk, művészetének ismerőin ós tisztelőin múlik, hogy egyre tisztább körvonalakkal rajzoljuk fel azt, ami már, vagyis az idő megmérte klasszikus vonásait és forrón tartsuk a még közelségének vehemenciáját. A magyar művészettörténetbon hosszú ideig folyt a vita arról, hogy legnagyobb mestereink, Szinyei Merso Pál és mások torzót, befejezetlen életművet hagytak hátra. Ki merné biztonsággal állítani, hogy a folyamatos munka, a hosszú élet nemcsak mennyiségi, hanem minőségi eredményeket hozott volna? Hiszen vannak mestereink, akiknek munkásságából csak erős szelokcióval bontakozik ki az oeuvre. De vajon a 26 éves Petőfi, a 32 éves József Attila s a 40 éves Derkovits (ós ide számít a 37 éves Van Gogh) életműve nem nyújt-e teljességet? Lehetetlen feltevésekbe bocsátkozni, mi lett volna, ha. . . ? Fáradhatatlan és kihagyásnélküli munkában állt össze az életmű, melynek minden állomása és minden darabja — mindnyájukra vonatkoztatva — beszédes tükre a kornak és nemzetnek, amelyben létrejött s az alkotónak, aki létrehozta. És milyen döbbenetes rokonság mutatkozik a jellemben s az életútban! A népi származásból fakadó tüskés büszkeség, a hányatott és egyenetlen megértéssel fogadott alkotó vonal rokonsága már nem új felfedezés, de hozzátehetjük, hogy e három nagy művész esetében művészetük világosan ós félreérthetetlenül a létük által meghatározott tudat tükrözése. Petőfi életprogramja és művészi szándéka századokra szóló œuvre-bon realizálódott, de az elvesztett szabadsággal hullt a költő maga is. A XX. század változott feltótelei között másképpen, de mégis rokonmódon alakult a forradalmár művészek sorsa. Nem kívánták ugyan, hogy „ott essem el én a harc mezején", de ott estek el, mert bár mások voltak a harci feltételek, harc volt az, súlyos, kegyetlen ós egyenlőtlen osztályharc, amelyben József Attila ós Derkovits elestek. A frontok nyíltak, leplezetlenek voltak és más, korszerű fegyverekkel kellett megvívni; az uralkodó osztály túlereje mégis legyőzte — még eszközeiben is hasonló módon — a proletariátus két nagy képviselőjét. Az egyiknek szellemi erejét ásta alá, a másiknak törékeny testét törte össze. Most lenne 70 éves, de már 30 éve halott. A 70 magában foglalja az első negyvenet, amíg élt és öntüzében égve alkotott s az utóbbi harmincat, ami alatt — bár történt nem egy kísérlet — máig sem mértük fel az életmű valóságos súlyát. Kiállítottuk itthon és külföldön, megemlékeztünk évfordulókról, latolgattuk jelentőségét ós hatását, kerestük helyét a modern magyar és európai művészetben, szép vagy kevésbé szép publikációkban találtunk megítéléséhez hasznos rószigazságokat, de mindebből nem állt össze az a megbízható és teljes kép, amit az œuvre nagysága megkövetelt. Alkotó periódusa — az első világháború utáni másfél évtized — éppen az a kor, ami számos külföldi analógiát kínál, főleg németet, mint ahol a társadalmi rengés hasonló volt a mienkhez. Politikai szatírája, kiváltkép rajzaiban, Georg Gross-hoz kapcsolnák, de míg ez utóbbi vitriolba mártott tollal az első világháború vámszedőit, a főkatonákat, feketézőket, a lánykereskedőket ós mindezeknek áldozatait általában s egy tisztultabb világ reménye nélkül rajzolta s mutatta fel, addig Derkovits olőbb csak osztályösztöntől vezetve, később „a dolgozók okos gyülekezete", a kommunista párt irányításával végezte munkáját, csiszolta egyre szuggesztívebb, a munkásosztály győzelmébe vetett s a bizalom fényeitől áthatott, agitatív művészetót. — Itt közbevetőleg visszatérek a torzó és kiteljesedett életmű ellentmondására. Vannak talán, akik ismerik Georg Gross Amerikában készült rajzait. Amennyi ismeretes, az a legszűkebbro vont kispolgári semlegesség körébe tartozik. Más a helyzet Frans Masereelnól, aki a másik párhuzamos, s aki legalább következetes maradt a nyugati világgal, a kapitalizmussal szembeni oppozíciós pozíciójához. Dorkovitsnál a pártosság: egyenlő szívdobbanás s pártosság: egyenlő művészet. A német expresszionizmus tartalmi ós formai könyörtolenségo eléggé eltér Derkovits kritikus-humanista alkotó alkatától. Nem mintha, például az osztálybíráskodásról készült lapjai nem volnának könyörtolenek, de a polgári, sőt kispolgári oppozícióval szemben, művei a következetes forradalmi ideológia hordozói. Az 1514 sorozattól kezdve, az 1930 szeptember elsejei tüntetésről készült rajzain keresztül, mindvégig, minden témájában a nyilvánvaló osztálypolaritás jelentkezik. A tőke folé sújt, ha annak hájas képviselőjét beretvaóles szatírával ábrázolja, s akkor is, ha a proletárok —• saját bőrén is tapasztalt — kizsákmányoltsága, elnyomottsága kér szót művein. De az emberi méltóság magaslataira emeli az alkotó munkást, a javak termelőjét, mint a Vinklis önarcképben, a Hídépítőkben vagy a Hajókovácsban látjuk.