dr. D. Fehér Zsuzsa - N. Újvári Magda szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 4. szám (Budapest, 1963)

Patakyné Molnár Zsuzsa: Morelli Gusztáv (1848—1909)

MORELLIGUSZTÁV (1 8 4 8 — 1 909) Neve egy négy évtizedes korszakot jelent a magyar sokszorosító grafika történetében. Nem peintre-graveur volt, hanem graveur, azaz metsző, a reprodukáló fametszet virágzása idején. Fiatalkori munkáiban a feketevonalú fametszet kitűnő művelőjeként mutatkozott be, majd 1869 és 1872 között tett külföldi tanulmányútja után a tónusmetszés híve és legnagyobb magyar mestere lett. Működésével ért el tetőpontjára ez a technika, melyet azután a nyomdaipart forradalmasító fotomechanikai eljárások fokozatosan kiszorítottak, majd végképp feleslegessé tettek. A fametszést a könyvillusztráció terén elért régi jogaiba egy angol fametsző, Thomas Bewick újítása helyezte vissza. Bewick a régi fametszés gyakorlatával szemben, mely a fatörzs hosszában vágott dúcot használt, keresztbe fűrészelt dúcra dolgozott, rézmetsző szerszámokkal.

1 Ez az eljárás, minthogy a keresztbe vágott dúcnál nem kellett a metszőnek a farostok kiszakadásától félnie, kevésbé kötött, a réginél sokkal szabadabb megdolgozást tett lehetővé. Bewick újítása nyomán a fametszet, melynek a rézmetszettel és a litográfiával szemben az a nagy előnye volt, hogy a betűkkel együtt nyomható, s nem külön mellékletként kellett a könyvbe vagy folyóiratba beilleszteni, a könyvillusztrálásban visszanyerte régi szerepét, melyet a XVI—XVII. század fordulóján a rézmetszésnek kellett átengednie. De a fametszet XIX. századi elterjedésében nagy szerepe volt annak is, hogy a fadúcról szinte korlátlan számú levonat, készíthető. A példányszám kérdése a század folyamán egyre fontosabb lett, hiszen a rézmetszetet is a litográfia első sorban nagyobb példányszáma miatt szorította ki a gyakorlatból. A fametszés gyakorlata a könyvillusztrálás területéről átterjedt az 1840-es évektől egyre nagyobb számban induló képeslapok, folyóiratok, magazinok hasábjaira. A század közepe táján a fametszet végképp felváltotta a litográfiát, hiszen a már említett technikai sajátosság folytán mint magasnyomású eljárás a legalkalmasabbnak bizonyult a nagy példányszámú folyóiratok, tankönyvek, ismeretterjesztő- és tudományos munkák tömegének képanyagát közvetíteni. A különböző képeslapok példányszáma a század folyamán egyre nőtt, s a képanyag folyamatos biztosítása érdekében rendszerint egy-egy kiadó vagy irodalmi vállalat égisze alatt fametsző intézetek jöttek létre, amelyek azután évtizedeken át fennálltak. Ezek az intézetek biztosították a továbbképzést is, amellett, hogy a főiskolákon is tanították a fametszést.

2 Az Európa-szerte gyorsan elterjedő új fametszetnek két eljárása alakult ki, az egyik a rajzos, vonalas előképek, a másik a tónusos előkészítő rajzok, illetve festmények reprodukálására. Előbb a vonalas metszet volt inkább használatos, melynél gondos, aprólékos munkával kellett a metszőnek a rajzoló gyakran egymást keresztező, kusza vonalait körülmetszeni, és a vonalak közti, fehéren maradó részeket a dúc szintjéből kivésni. Csak a háttér, főleg az ég metszésénél használtak párhuzamos vonalakat adó fogas vésőket. Ez a típusú, igen nagy technikai felkészültséget igénylő fametszet már korán magas művészi színvonalra emelkedett, főleg Angliában és Franciaországban. Ezek egyik legszebb példája a modern illusztrált könyv típusát megadó francia kiadvány, Lesage: Gil Blas című regényének több száz szöveg közé tördelt fametszetű vignettája Jean Gigoux rajzai után. Ezt követően ragyogó példái a Tony Johannot, Grandville és Daumier rajzai után készült egyéb illusztrációk is. Az 1860-as évektől, elsősorban a Pisán által metszett Doré illusztrációk sikerétől kezdve a tónusmetszés diadalmaskodott, noha ezek mellett továbbra is készültek feketevonalú fametszetek is, elsősorban a konzervatív angol lapok számára (Graphic, Illustrated London News). Ugyanakkor megkezdődött a nagy fólió nagyságú fametszetek divatja. A kiadványok megnőttek, a nagy albumok kora ez. A tónusmetszés tulajdonképpen a vonalas metszetek hátterének megdolgozására használt fésűs vésők alkalmazásából fejlődött ki, most már ezekkel dolgozták meg az egész lapot. A tónusmetszet előképe a tónusos lavírozott rajz vagy festmény. A metsző a fekete alapból indult ki, és — a mezzotintához hasonlóan -— a párhuzamos fésűs vésők nyomán támadt, néha egymást keresztező vonalakkal addig világosította az egyes helyeket, míg a megfelelő tónusfokozatokat el nem érte. A tónusmetszés a fadúc teljes felbontásához vezetett. Technikai bravúr, mely mechanikusan könnyebb ugyan, mint körülmetszeni a kiálló fekete vonalak sokaságát a vonalas metszethez, de virtuóz ügyességet és festői érzéket kívánt. A metszők munkáját különböző segédeszközök segítették elő. A fametszet számára készülő rajzot pl. gyakran raszteres, külön e célra gyártott papírra rajzolták, így maga a rajz már vonalakra bontva jelentkezett, megkönnyítve a metsző munkáját. Gyakran magára a fényérzékeny anyaggal bevont fadúcra fényképészeti úton vitték át a metszet előkészítő rajzot vagy a fába metszésre szánt festményt. Ez a méretezést, az előkép felnagyítását vagy 10* 147