dr. D. Fehér Zsuzsa - N. Újvári Magda szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 4. szám (Budapest, 1963)
Szíj Béla: Berény Róbert életútja gyermekéveitől a berlini emigrációig
a festményekre alapozva megállapításainkat, inkább nyugtalanságot, saját eredményeiben való kételkedést látunk a művésznél. Tovább mélyíti ezt az érzésünket a Nyolcak következő kiállítása, melyet 1912-ben rendeztek. Berénynek ekkor bemutatott képei közül az időrendben korábbiak, tehát az 1911-ben festettek —• mint például a Weiner Leó 42 portré (10. kép) — rnég a Cézanne-i ábrázolás szín és szerkezet problémáival rokonok, viszont a későbbiek, mint a Golgota 43 (13. kép) és a Jelenet 44 c. kompozíciók már az expresszionizmus túlfűtöttségét mutatják. A Golgotán a fénynek szinte fizikai sűrűségű zuhataga járja át a képmezőt, s a tárgyias ábrázolásnak csak végső nyomait találjuk. Kétségtelen, hogy az egy évvel ezelőtti kiállítás és a mostani képei közt nagy stiláris különbség van, sőt maga a festék anyag is más. 45 ' 46 Ha viszont Berény egész egyéniségét, érdeklődési és tevékenységi körét vizsgáljuk, nem fogunk ellentmondást találni művei között. Először is etikai és művészi biztonságát, tehát következetességét bizonyítja, hogy nem mondott le forradalmi kifejező eszközeiről, ha változtatta is stiláris megjelenésüket, az új arculat éppúgy a továbbjutást szolgálta, mint az előbbi. Másodszor független volt anyagilag és erkölcsileg. Kiállítási, hírlapi sikerek nem érdekelték. Bátran végigpróbálhatta a modern képalakítás sokrétű izgalmát és kifejezési lehetőségét. A vágy, az Idea végül mindig egy volt: a képzőművészeti igazság felderítése. Ő maga így ír az 1912. évi kiállítás katalógusában új képeiről: „... bennük új gondolatokat közlök vegyest a régi képeimben már közölt és helyükönvalónak érzett gondolatokkal. Minden képem más és mégis mindegyik azonos. A mindent együtt egyszerre érzés, a kozmost megölelni, karjaimban tarthatni volt mindenkor a dolgozást megindító érzésem. Ennek kifejezését keresem szüntelen. Magamat akarom adni egészben, teljesen, minden gondolatommal és érzésemmel..." Vagyis szinte egyetemes érdeklődéssel figyelte a természet erőit, összefüggéseit és az élet minden megnyilvánulása kapcsolatba került festői tevékenységével. Minden felmerülő probléma hátterében az általános, végső filozófiai indokokat kereste. Tehát amikor szkepszist, nyugtalanságot, stílusváltozásokat emlegetünk fiatalkori munkásságában, megfelelő fenntartásokkal kell lennünk, s ezeket a körülményeket nem téveszthetjük szem elől. Berénynek a Nyolcak 1912. évi kiállításán való szereplését ezzel le is zárhatjuk, csupán hímzéseit kell említeni, melyeket az ő tervei után felesége készített. Ugyanez évben, valamivel korábban Bécsben is kiállította díszpárnáit, faliszőnyegeit. Ezeket is Felvinczi Takáts Zoltán ismertette a Nyugatban: „. . . Berény — hogy teljesen igazságos legyek: a Berény házaspár — selyemhímzései többet nyújtanak egyszerű iparművészetnél. Az anyagszerűség ellen sehol sem vétenek, de kompozícióban, rajzban, színben annyit sejtetnek, amennyinél többet festményektől sem várhatunk. . . " 47 A Magyar Iparművészet 1912-es évfolyamában is sok elismerést találunk a Berlinben bemutatott hímzésekről, de szóvá teszi a cikk szerzője, hogy „ . . . helytelen volt íigy szerepeltetni, mint speciális magyar művészetet. . . ", mert Berénynek „. . . a népművészethez majdnem semmi köze sincsen, formanyelve részben Gauguin, részben ismert japán művészek hatása nyomán alakult ki" •— de hozzá teszi, hogy ez semmit sem von le Berény művészi értékéből. 48 Berény első feleségének idevonatkozó tudósítása így hangzik: „. . . A Nyolcak második kiállításán kézimunkákat is állítottunk ki, melyeket Róbert tervezett s melyek saját kis műhelyünkben felügyeletem alatt készültek. Rengeteget adtunk el azokból. Egy nagy kollekciót kiküldtünk 1913-ban Rio Grande do Sul-ba, ahol állítólag leégett a kiállítás . . . " 49 Berény fennmaradt hímzéseinek összegyűjtése és elemzése még hátra van. A Nyolcak önálló szereplése 1912-ben megszűnik s amikor 1913-ban a Művészház Nemzetközi Posztimpresszionista Kiállításán Berény, Czigány, Czóbel, Kernstok, Márffy, Orbán, Tihanyi, Fémes Beck, Vedres és Lehel Mária újra kiállítanak, mellettük még 45 más (külföldi és hazai) művész is szerepel. Berény a szerkezetet és plasztikát hangsúlyozó törekvések mellett az oldott, szinte fényködös, expresszív jellegű képalakítás lehetőségeit keresi. Ennek az útnak s talán egész 50 fiatalkori munkásságának egyik legbecsesebb megmaradt emléke a Bartók Béláról készült portré, melyet 1913-ban a Művészháznak már említett Posztimpresszionista kiállításán mutattak be. (I. tábla) Bartók 32 éves volt ekkor, Berény 26. Ismeretségükről Berénynek ma Londonban élő első felesége így tudósít: „. . . nem emlékszem, hogy Weiner vagy más által ismerkedett meg R. (Berény Róbert) Bartókkal, majd megkérte, hogy lefesthesse. Bartók elég sokáig járt ki hozzánk (Berény Városmajor utcai műtermes lakására), s amennyire Bartókkal lehetett meleg viszonyban lenni, az megvolt. . . " 51 Bartók 1912-ben visszavonult a nyilvános zenei élettől. Elhatározása okairól az 1921-ben írt önéletrajzában a következőket találjuk: „. . az Op. 4-gyel kezdődő műveim. . Budapesten természetesen nagy ellenállást keltettek. A meg nem értés oka többek közt az volt, hogy ujabb zenekari műveim tökéletlen előadásban hangzottak el, nem volt sem megértő karmesterünk, sem megfelelő zenekarunk. Mikor már kiéleződött a harc, néhány fiatal muzsikus, köztük Kodály és magam is egy Új Magyar Zeneegyesületet próbáltunk alakítani (1911-ben). A vállalkozás fő célja önálló hangverseny-zenekar szervezése volt, amely mind a régi, mind az újabb és legújabb zenét is tisztességes módon adta volna elő. Ezt a célt nem értük el, minden igyekezetünk hiába való volt. Ezért is, meg még sokféle személyesebb kudarc miatt 1912 táján teljesen visszavonultam a nyilvános zenei élettől..."
