dr. D. Fehér Zsuzsa -Párdányi klára szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 3. szám (Budapest, 1961)

A. Tyihomirov: Rombauer Oroszországban

művészét látja. Az eperjesi egyház magyar nyelvű feljegyzése a következőképpen hangzik: ,,1849 febr. elhalt, febr. 14 eltemettetett Rombauer János festesz, az orosz császári művészeti akadémiának, Szent-Péterváron, tagja: Lőcsei születésű, 67 éves. Elhalt: gutaütésben."

41 Az általunk ismertetett anyag módot ad arra, hogy Rombauer Oroszországban festett műveinek számát 44-re egészítsük ki. Rombauer műveinek legújabb magyar jegyzéke csak 13 Oroszországban festett képéről emlékezik meg, s csak hat képének őrzési helyét említi meg, viszont mi az általunk ismertetett 43 kép közül 23-nak az őrzési helyére tudunk rámutatni. Összes műveinek jegyzékében így tehát a felsorolt művek száma 66-ról 100-ra emelkedik. Természetesen nem lehet azt állítani, hogy az általunk gyűjtött adatok kimerítően ismertették Rombauer alkotómunkásságát. Sok minden elpusztult, de egészen valószínű, hogy múzeumaink raktáraiban, sőt kiállításain ia a művész még számos fel nem ismert munkája rejtőzik, azokon kívül, amelyek magángyűjteményekbe kerültek. Azonban mindenesetre megállapítható, hogy az összegyűjtött anyag némileg fényt vet Rombauer oroszországi, fiatalkorában és érett férfiéveiben (24-től 42-ik életévéig) végzett alkotó munkásságára. Eddig még semmit sem sikerült megtudnom arra vonatkozóan, hogy Rombauer az egykorú orosz művészekkel milyen kapcsolatot tartott fenn, azon kívül, hogy Oroszországban festett képei után hat képmetszőnk készített metszeteket. Szerzőt csak jelen közlemény megírása után érte az a szerencse, hogy prof. Makarov leningrádi művészettörténész egy Rombauerre vonatkozóan rendkívül érdekes forrásműre hívta fel a figyelmét. Bebizonyosodott, hogy Rombauer barátjai közé tartozott egy szintén Pétervárott dolgozó svájci művész, Max Miville. Prof. Makarov tájékoztatása szerint Ch. Lanz ,,Der Mahler Miville" (Lossach, 1954) c. könyve közli Miville Rombauerhez intézett két levelét. Azonkívül a könyv beszél arról is, hogy Miville baráti kapcsolatban állott Kiprenszkijjel, Jegorovval, Varnyekkel és Matvejevvel. Véleményünk szerint a megmaradt anyag nem teszi indokolttá annak feltételezését, hogy egyik vagy másik orosz művész közvetlenül hatott Rombauerre, noha nem képzelhető el, hogy a mindig változékony és egyenetlen temperamentumú művészre ne lett volna hatással a megrendelők igénye, a más portréfestők munkáit is bemutató kiállításokon való részvétel és a kritikusok bírálata. Ámbár az egyes művek reprodukciói alapján nem lehet általános következtetéseket levonni, mégis nyilvánvaló — a hazatérése után készített művek tanúbizonysága szerint —, hogy Rombauer Oroszország után nem emelkedett fel újabb magaslatokra művészi munkásságában. Nyilvánvaló, hogy Rombauer Oroszországban alkotta legjobb műveit: 1813-ban festett (Budapesten és az Arhangelszkoje Múzeumban őrzött) önarcképeit kell ezeknek tartanunk. Ha ezekben idegen hatásokat keresünk (a budapesti kép bizonyos szempontokból Kiprenszkijre is emlékeztet), úgy elsősorban az Eremitageban Rombauer által 1810 után figyelmesen tanulmányozott klasszikus művészet hatásáról beszélhetünk. De a fejlődés fő impulzusait természetesen az élet adta Rombauernak. Megrendelői főleg a nemesi körökből kerültek ki. Azonban az 1812. évi honvédő háború történelmi korszakáról beszélünk, amikor az emberekben tudatra ébredő hazafiság középszerű emberek jelentőségét is megnövelte. Még Arakcsejev uralma se tudta elfojtani a nép és a népi kultúra szakadatlan, hatalmas fejlődését. Nem volt messze az 1825. esztendő, melynek eseményei a már hazájába visszatért művészt emlékeztethették arra, amit barátja, Kazinczy harminc évvel azelőtt élt át. A hatalmas birodalomnak kiváló, erős egyéniségeket is fel kellett nevelnie. Az egyéni jellegzetességek mélyreható kifejezésére való törekvés következtében Rombauer már nemesi portréiban is szótfeszítette a feudális családi portré kereteit. Annál inkább magától értetődő, hogy a „magyarok közül való" művész bekapcsolódott Oroszország társadalmi életébe azáltal, hogy az 1812. évi háború résztvevőiről is festett portrékat, azokról az emberekről is, akiknek neve fogalommá vált a nép körében. Éppen ezért egyet kell értenünk Abonyi Arany magyar művészettörténésszel, aki Rombauerban „az orosz—magyar művészeti kapcsolatok egyik úttörőjét" látja.

42 Magától értetődik, hogy Rombauer egyéniségéről és művészi pályafutásáról csak akkor kaphatunk teljes képet, ha a művészettörténészek már összegyűjtötték (és főleg ha megtalálták) művészi munkássága mindhárom szakaszának anyagát: lőcsei munkáit (e korszakból megmaradt műveinek főrésze valószínűleg Szlovákiában van), s élete utolsó huszonöt évében, Eperjesen alkotott műveit, melynek nagy része Magyarországon van. Csak ha ezt az anyagot összegyűjtötték, s ha ezt összevethetjük azzal, amit mi megtudunk oroszországi munkásságáról, lesz meg a kellő alapunk ahhoz, hogy egységes képet alkossunk erről a művészről, aki különösen érdekes számunkra ma, amikor népeink kulturális kapcsolatai a fejlődés újabb szakaszába lépnek. * Nem végezhetem be ismertetésemet, míg nem fejeztem ki hálámat mindazoknak, akik olyan önzetlenül és nagylelkűen segítettek munkámban, mely nem is jöhetett volna létre tapasztalataik és ismereteik felhasználása nélkül. Meg kell említenem mindenekelőtt a fényes emlékezetű Alekszej Fjodorovics Korosztyint, aki mindjárt az első beszélgetésünket követő napon egész oldalnyi Rombauerre vonatkozó feljegyzést küldött nekem. A. P. Mjuller könyveit és a Thieme—

Becker Lexikont már ismertem, de neki köszönhetem, hogy figyelmeztetett Aller címjegyzékére és a „Szevernaja plecsa"-ra. Egyedül általa ismert tényekre