dr. D. Fehér Zsuzsa - Kabay Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 2. szám (Budapest, 1960)

B. Supka Magdolna: Aba-Novák festészetének nemzeti sajátosságairól

Hazai talaj alatt semmiképp sem a várost érti AbaNovák. Amint tehette, menekült a vidékre. „Sok itt a kő, kevés a zöld, és ez hiányzik nekem. Úgylátszik beköszöntött a paraszt nosztalgia ! " Fiatalabb festőbarátait is a vidék felé biztatja : „Ott dús az élet, és emberibb ! A művészetet már nem úgy fogod ott fel mint öncélúságot, azaz absztrakciót az absztrakcióért, már embertársaidat és azok küzdését is meg tudod látni, és akkor fogod azt a bizonyos rögöt hallatlanul erősen érezni és tapasztalni, mely mindnyájunk közös kalauza" írja 1928-ban. A nópéletkép is felújítójára talált Aba-Novákban. Leplezetlen ellenérzéssel fordul a műcsarnoki hivatalos festészet olcsón idealizáló és idegen ízű, elavult népábrázolása felé : „Ok állítólag nemzeti művészetet csinálnak. Tagadom. A múlt század 80 — 90-es évei müncheni piktúrajának szellemében foglalkoztak népies tárgyakkal." Aba-Novák nem a paraszti típus szépségét, nem is a népszínművi témákat ragadja meg. Önfeledt helyzetekben lesi meg a nép örömének, kétségbeesésének, ájtatosságának legjellemzőbb kifejezését, így válnak képei egy-egy esemény érzelmi-indulati pantomimjává, valamely tömeghangulatnak kéz- és arcjátékba sűrített balladájává. Annyiban stilizál, hogy költői képzeletét érvényesíti az esemény elbeszélésében, és annyiban nem stilizál, hogy a való életből meríti a legönkéntelenebb emberi megnyilatkozások élményét. A parasztmulatságokon feltörő szóles kedv nálánál ízesebb megfigyelőre aligha találhatott, de a paraszti munkától való elnyűttség, vagy fásultság kérges vonásait sem tagadja le, ellenkezőleg, a maga vigasztalanságában mutatja meg az ünnepi kedv fonákját, Realizmusának döntő ismérve, hogy a hétköznapi munkától elcsigázott arcok nem gömbölyödnek és simulnak ünnepivé a vásári tréfálkozás közben : innen hangulatképeinek groteszk kettőssége, lélekábrázolásának erőteljes valódisága. Túlmegy minden addigi hazai zsánerfelfogáson abban, hogy egyéniségének elemi erejű, magávalsodró vitalitását beoltja képeibe, érzékszerveivel hatol a látvány mögé, ízleli, ropogtatja, hallgatja, tapintja, szagolja a világot, és felfedezésének harsány kifejezést ad, éspedig ki jelentőinódban. Megfigyelésének elevenségéből következik, hogy minden egyes részletnek egyenlő hevülettel örvend, s c részleteket egymás mellé és nem egymás alá rendeli. Szemlélődésének ez a jellege színkezelésében, annak akcentusaiban is érvényesül : a perspektíva-érzékeltetés néhány megszokott szabálya — mint a háttéri színek elhalkulása, — nála megtörik, s egy távoli, fontosnak ítélt jelenet színeivel előreugrik, anélkül azonban, hogy tér- és mélységfogalmainkat zavarná. Népélet képeinek újdonságát ez a festői stílus is fokozta, hiszen a tárgykör sajátlagos műfaja őelőtte a Bastien Lepage-i finom naturalizmus nyomán megindult zsánerfestészetnél vesztegelt. Már-már úgy tűnt, mintha maga a népéletkép műfaja volna divatjamúlt, s mondanivalója a modern piktúra nyelvére lefordíthatatlan. E tehetetlenségi nyomatékot csak egy ilyen szilaj" vérmérsékletű, szokványoktól mentes, ízig-vérig modern és eredeti látású művész küzdhette le. Ennek a látásmódnak az igazsága és létjogosultsága azonban egyszerű : Aba-Novák Vilmos egyéniségéhez fűződő. .Mintahogyan senkisem kockáztathatta meg színlelés és sutaság veszélye nélkül Brueghel szemléletének ismétlését, ugyanúgy történnék ez a magyar piktúra ban Aba-Novák másolóival. Mesterségbeli tudásának nagyszerű tanulságai mellett, a hozzáállás heve, s az újításnak önmagából merítő bátorsága az, mi életművéből útmutatásul szolgál, — s éppen művészi vérmérsékletének és kedélyének e döntő szerepe int bennünket arra, hogy magát a mestert is meghallgassuk hovatartozásának, a nemzeti festészetünkben elfoglalt helyének fontos kérdéséről. Egyik naplójából, posthumusan derül ki, hogy mit tartott művészete lényegének. Sorai reflexiók egy összefoglaló művészettörténeti munkában róla írottakra : „A romanticizmus beállítása a nagybányaiak bevezetése céljából roppant szerencsés. De itt eszközölt megállapításai (ti. az írónak) ellentétesek a velem kapcsolatban írottakkal. Engem a bolygórendszeren kívül helyez el. Elfelejti, hogy a műtörténelemben is éppen úgy vannak klasszikus, mint életesebb romantikus nézőpontok." Eívtcsebb romantika, — ez hát az ő egyszerű és kifejező szóképe a saját művészetéről, amit másutt így fogalmazott meg : „Ha képeimen élek, akkor élek ! " Eletének teljes intenzitását beléojtotta művészetébe, s ma, — halála után tizenkilenc évvel — művei visszasugározzák ennek az életnek eleven lüktetését és átváltják azt a halhatatlanságba (IV. tábla, 31-37. kép.). B. Supka Magdolna 12 Nemzőt i Galerin Évkönyve 177