dr. D. Fehér Zsuzsa - Kabay Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 2. szám (Budapest, 1960)

B. Supka Magdolna: Aba-Novák festészetének nemzeti sajátosságairól

ABA-NOVÁK FESTÉSZETÉNEK NEMZETI SAJÁTOSSÁGAIRÓL Ha léteznék olyan nemzetközi intézmény, amely összehasonlító alapon kutatná a különböző népek tehetségének jellegét, annak számára alighanem megszemélyesítve is kibontakoznék az egyes nemzetek művészetének külső-belső alkata, mely lényegében egyeznék e népek jellegzetes embertípusaival. A viszonylag fiatal magyar festészet az egyetemes szemlében pékiául olyan lényként jelentkeznék, ki mindkét lábát alaposan megveti a földön, kifejező arcjátékkal és heves taglejtéssel kíséri határozott előadásmódját, s ezzel a stabilitás, masszívitás és dinamizmus benyomását keltené. Föltűnnék hangszínénck erős modulálókészségc is, s az a törekvése, hogy beszédéből kiküszöbölje az idegen akcentust, szóval, hogy magyarul beszéljen. Amennyire meddő és helytelen volna ezt a mi — minden egyéb nyelvtől karakterében is eltérő — nyelvünket idegenné formálni, ugyanúgy válnék ízetlenné festészetünk is, ha elvesztené sajátos magyar jellegét. Piktúránk első nagyarányú magáraeszmélésének főalakjait Munkácsy Mihályban, Paál Lászlóban és Madarász Viktorban, stílusjegyét a romantikus realizmusban jelölhetnek meg. A hetvenes években Szinyei Merse, s a századfordulóval a nagybányaiak a hazai festői szemlélet kialakítását a plein-air irányában folytatva, a magyar impresszionizmust teremtették meg. A század utolsó évtizedeiben bontotta csíráit festészetünk egy másik hajtása, mely az Alföld, forró talajából nyílott ki. E jellegzetes magyar táj és népe adta meg a természetes útmutatást a tartalmában és festői kifejezésmódjában sajátos nemzeti művészet kiérleléséhez. A pionírok (Bihari, Deák-Ébner) érzékenyen és gondosan tapintották a célhoz vezető irányt : táj- és népéletképeik a plein-air érzékelésének és a nemes naturalizmusnak ötvözetét mutatják, elbeszélésük hangja közvetlen, és elfogulatlan. Tőlük veszik át a szót, ugyancsak az Alföldön, azok a heves és súlyos beszédű művészegyéniségek, akik festészetük tömör, drámai hangolásában Munkácsy, illetőleg a romantikus realizmus mély akkordjait tudatosan, erőteljesen csendítik meg. A közvetlenül reájuk következő nemzedékre — a két világháború között — bonyolult feladat hárul : urbánus indíttatású nemzeti festészet kialakítása. Mind ez ideig ugyanis a hazai piktúra gyökerei a magyar vidékre nyúltak, amiből szellemében és vérmérsékletében egységes arculatú művészet bontakozott ki. Rural is hajlamunk persze a továbbiakban is érvényesül annyiban, hogy városi művészeink zöme gyakran meríti élményanyagát a magyar vidékből, nyárspolgárian — provinciális mellékíz nélkül. A nyugati művészeti irányok beáramlása azonban átmeneti zavart keltett, mert művészeink egy része a „modernizálódás" igényétől hajtva, a különböző izmusok esztétikai elveit külsőségcsen alkalmazta művein, több-kevesebb találékonysággal és szerencsével. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a kibontakozás nem sikerülhet ilyen mechanikus úton, hanem, — olyan festészeti nyelvújítókra van szükség, akik — az izmusok kereső fázisain aktívan is túljutva — a magyar korszerűség, a modern nemzeti festészet alapjait vetik meg. Ezen a poszton vált jelentőségteljessé Aba-Novák Vilmos festészete. Az új nemzedék festészetének körvonalait lényegében meghatározta két olyan sajátosság, amely mindenkor elárulja a magyar jelleget : mondanivalónk természete, és vérmérsékletünk, kcdélyalkatunk színezete. Elnagyolt körvonalakban jellemezve : megszületett többek között az új magyar festészeti líra Szőnyi, Egry, Bernáth palettáján, a proletariátus festészeti drámája Derkovitsnál, Nagy-Baloglmál, és az új epika Aba-Nováknál. Aba-Nováknak a nemzeti festészetünkben elfoglalt helye és szerepe azért nem bontakozhatott ki világosan előttünk eddig, mert valójában nem jutottunk túl az egykorú kritika holtpontján, amely bár lelkesedett e piktúra újszerű arculatáért, mégis megrekedt annak külsőséges ismertetésénél. Most, a mintegy két évtizedes időbeli távlat lehetővé, sőt szükségessé teszi c probléma gondosabb vizsgálatát. Festészeti hagyományaink útjáról Aba-Novák életműve külső jegyeit illetően tér el, azzal, hogy szakított az olajfestés technikajával, és a temperában kereste meg a színek párbeszédének új törvényeit, azokat, amelyekkel erőteljes festői deklamációjának hangsúlyos vagy hangsúlytalan elemeit adekvát módon érzékelteti. így került felszínre nála a színek fényerejében rejlő varázsa, Aba-Novák érett műveinek ragyogó, különös értelmű plaszticitása. Festői látásának e szokatlansága terelte el a figyelmet életművének mélyebb értelmezésétől, s annak felismerésétől, hogy mondanivalója és vérmérséklete