dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)
Gy. Molnár Zsuzsa: Bernáth Aurél csendéletei
meleg, bársonyos pasztelltechnikát alkalmazta, amellyel a Hegedűn is találkoztunk. A tárgyak statikus nyugalmának ábrázolása helyett azok megmozdít ására törekedett a Csendélet Nikével (63. kép) című pasztelljén (1928, Szilasi Vilmos tulajdonában, Brissago.) A kis fehér Niké torzót ritmikusan, félkörben és a képsík négy sarkán látszólagos rendezetlenségben elhelyezkedő tárgyak veszik körül. A legnagyobb mozgástartalmat, diagonális térbeli mélységet a félig még szálló, de lábával már a földön álló szól verd este ruhás győzelem-istennő szobra érzékelteti, bonyolult asszociációs képzeteket keltve. Ugyanebben az évben festette Csendélet hegedűvel című olajképét is, a Magyar Nemzeti Galéria 1957. évi új szerzeményét, (1928) (IV. Színes melléklet) melyen a barnák meleg tónusait a világosan tükröző asztallap emeli ki, s az összetekeredett húrok — a hegedű kellékeinek — társaságában festőeszközök is megjelennek. A tárgyak nyugodt mozdulatlanságát feszültségbe hozza az asztallap elfordított szöge és a, lejtésével ellenkező irányban állított hegedű és tok parallel fekvése. A lezárt, körülhatárolt térben ábrázolt csendéletek mellett az ablak előtt elhelyezkedő tárgyak együtteséből kialakított egy másik típust, melyen a tájkép, az ablakkivágás mögött húzódó vidék képe is megjelenik. Ebben a kompozíciós rendben a 30-as évek végéig többnyire a, tájképet juttatta főszerephez, s a csendélet mellékszereplő maradt, mint például a Reggel (régebben Aranyhalas csendélet) címen ismert képén (1927, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona), mely e típus első példája s egyben egyik főműve. E képtípusán a természetből vett csendélet! elem, mint például egy csokor {Táj jázmincsokorral, olaj 1938, Frachter gyűjtemény) átmeneti összekötő kapocs a szabad természet és a szoba világának, a használati tárgyaknak emberi közelséget sugárzó együttese között. E két típus között foglal helyet következő hegedű csendélete, Éjszaka című pasztellje. (70. kép). Főtémája az éj sötétségének és a megvilágított szobának összekapcsolása, melynek éppen olyan fontos esendéleti eleme a csukott tok előtt heverő kis sötétbarna hegedű, mint a meseszerűen libbenő, fénylő fehér függöny s a fényre berepülő pillangók. A világos és sötét színek, a fény és fénytelenség kontrasztját lágyan öleli körül a fal mályva-rózsaszín kerete. (1929) 2 . Hegedű című olajképe, második korszakának utolsó csendélete is ehhez a típushoz tartozik (1929 Szilágyi Sándor tulajdona) (64. kép). Az asztalon, nyitott fekete tokban pihenő barna hegedű mögött a széles, barnaszegélyes, feliérpárkányú ablakkereten át egy kaposvári utcarészletre nyílik kilátás. A házsor építészeti tagozódásának váltakozó, élénk színei összecsengenek a szoba belső színharmóniáival. A zárt kompozíció így még egységesebb, lüktetőbb lett. A mondanivaló egyre gazdagabb áramlása a témakör bővülését is magával hozta. A 30-as évektől főképp figurális kompozíciók foglalkoztatták, melyeket gyakran tájképi környezetben festett meg, vagy tájrészlettel gazdagított, míg önálló tájkép ritkábban, csendélet pedig mindössze egyszer került ki ecsetje alól. {Virágcsendélet, olaj, 1932, eredetileg Hatvány Ferenc birtokában). A második és a 30-as évek végéig tartó harmadik korszaka közötti stílusbeli különbözőségek a téma és a technika változásából fakadtak — ez okból harmadik korszaka is két részre tagozódik —, pasztell helyett az olaj festéket részesítette előnyben, témagazdagodása a kolorit gazdagodásával párosult, s a pasztell bársonyos színeinek puhaságát a lazúros olajfestés váltotta fel. Jelentősebb az a változás, mely a 30-as évek végétől a 40-es évek végéig tartó korszakához vezetett. Látásmódja megváltozott, a korábbiaknál fokozottabb tárgyszerűség jellemzi. Megváltozott színskálája-és festési módja. is. Eddigi vékonyan felrakott olajtechnikáját vastagabb anyagkezelés váltotta fel, olajképein az élénk és világosabb színfoltokat sötét tónusokba, ágyazta. Remekművű tájképcin, melyek javarészt ola.jképek, a zöldek változatos tónusmélységei, utóbb a merész élénk színek egymásbakapcsolása az újszerű. Pasztelljei az utolsó háborús években szaporodtak meg. A vörösek, kékek, lilák, barnák lettek kedvelt színei, festési módja hol szorosan a tárgyhoz ragaszkodó, hol levegősen könnyed. Harmadik és negyedik korszaka váltásának idején, 1938-ban hosszú évek után készült újabb önálló csendéletén három vázát festett meg virágokkal és egy szomorkás női arc fényképét feketekeretes állványban. {Csendélet virágokkal és fotóval, olaj, Frachter gyűjtemény) (69. kép). A középső zöldmázas kancsóban sötétkék csokor. E két szín merész összepárosítása, a háttér változatos kékjeiből kiemlekedve statikus biztonsággal tartja egyensúlyban a kompozíciót. — Csendélet babérkoszorúval című képén (1940, olaj, Déri Múzeum, Debrecen) a lazúros festés — mely korábbi képein világos színekkel s gyakran az atmoszféra érzékeltetésével járt együtt itt a legmélyebb regisztereket szólaltatja meg. Halcsendéleteivel, melyeket önállóan ebben a korszakában kezdett festeni 11 tárgyköre élj típussal gazdagodott. Csendélet keszeggel, krumplival című olajképén a burgonyák sötétbarna s a halak világos színfoltjaiból építette fel képét. (1941, Művelődésügyi Minisztérium?) A következő évből való a Csuka tálon című. (Kalós Sándor tulajdona, 68. kép).
