dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)

Székely Zoltán: Derkovits Gyula a Magyar Nemzeti Galériában

danivalóját a kompozícióban világosan közvetíti a hallatlanul egyszerű, de kifejező formaképzés is, amelyet nem a festői elemektől különvált rajzzal, hanem a nagyvonalú színfelületeket egymástól elválasztó, karaktert hangsúlyozó sziluettekkel old meg, és belső formát csak ott ad, ahol a konkrét valóságtükrözés múlhatatlanul megköveteli. Az említett teretérzékeltető alkatelemek azért nem bontják meg a kép síkszerkezetét, mert mesterünk abszolút tónus- és valőrérzékkel rendelkezik ; úgy van ő a színértékekkel, mint az abszolúthallásúak a hangközökkel : felfog és pontosan érzékel minden rezei ülésnyi eltérést. A Végzés-t is az teszi festőileg remekművé, hogy alkotója hibátlanul szabta meg a tónusok viszonyát és lehelletnyi finomsággal kezelte a színek hőfokát ; úgy temperálta őket, hogy egymástól való eltérésük a képegység szabta határokon belül maradjon. Azonban Derkovits művészi nagysága ezekben a művekben nemcsak a kompozíció, forma, szín szerves egységgé ötvöződő artisztikumában leledzik, hanem gondolati-költői emelkedettségében, lírai koncepciójában és ezt megvalósító eszközeinek magasrendűségében is rejlik. Derkovits azon nagy lírikusok közé tartozik, aki egyszerű, igen találó jelképekkel, finom metaforákkal közli gondolatait és érzéseit. Képeinek tárgyai — mint ez is — többnyire drámaiak, de megfogalmazásuk csaknem mindig lírai karakterű. Általában legkeményebb mondanivalóit is — hogy zenei hasonlattal éljünk — mollban mondja. Persze, sohasem lírizálja, ködösíti el mondanivalóját, ellenkezőleg, mindig világosan, félreérthetetlenül beszél. Es hangja olykor — főként rajzban és grafikáibaji — olyan mint az ostorcsattogás. A művészi alkatát meghatározó, irodalomból kölcsönzött terminusok közül azért is a ,,lírai alkat" meghatározást tartjuk rá leginkább illőnek, mert legáltalánosabb mondanivalóiban is ott látjuk — közvetve vagy közvetlenül — őt magát, és legszemélyesebb közlendőit is mindig általánosítja, konkréten : önmaga sorsán át is a proletariátus és általában az elnyomott nép sorsát tükrözi- és viszont. Egyik legbeszédesebb példa és bizonyíték erre éppen a Végzés. A kilakoltatás, a .szegényember utcáradobása általános tünete volt az ekkori Magyarország viszonyainak. A lakás, ha nyomorult is, de egyetlen menedéke, bázisa a dolgozó embernek a mindennapi kenyérért folytatott harcában. Derkovits esetében — ezt a macska-madár szimbólummal jelzi — a művészi alkotás feltételét is jelentette. Jól tudta a burzsoáfasiszta államhatalom, hogy a kilakoltafás az egyik leghatásosabb eszköz a forrongó nép megfélemlítésére. Tudjuk, hogy Derkovitsnak sem kegyelmezett, Azonban ő sem maradt adós. Erről többekközt következő képünk, a Halkereskedő

m (III. színes melléklet.) (1930) tanúskodik. Igen, amikor közvetlenül beszél az ellenségről, lírájának mollhangjai durrá változnak. Maró szatírája keserű, mint a hal epéje, és metszően éles, mint a hegyes kés a halkereskedő kezében. Itt sem egy halkereskedőt ábrázol, hanem mint az említett Tclefonáló-n és az Úrhölgy-ön, magát a tőkés osztályt jellemzi, de tartalmilag már részletesebben. Derkovits típusteremtő készségére és módszerére nagyon tanulságos és meggyőző bizonyítékokat szolgáltatnak azok az apró vázlatok, amelyek 1956ban az özvegy adományaként kerültek gyűjteményünkbe. Ezeket a gyors pillanatképeket, apró, férfitenyérbe jól megférő papírszeletkékre rajzolta ceruzával (33 — 50. kép) jártában-keltében.

87 Az egyik ilyen féltenyérnyi, szétszedhető vázlattömbben található egy rajz, amelyen a vásárcsarnoki halkereskedők jellegzetes bőrsapkáját viselő fej van s ugyanott alatta néhány halnév : ,,Solés, G revet, Langust, Harcsa". A festményen a háttérben lévő fekete ártáblán : „Harcsa, Csuka, Pisztráng, Ponty, Kecsege". Tehát Derkovits alapos „tereptanulmányokat" végzett. De ha a rajzon és a festményen lévő két halkereskedőt összehasonlítjuk, szembeötlő, hogy míg a rajzon egy tipikus kispolgár van, addig a festményen olyan figura látható, amelyre a pestiek használta „nagy cápa" találó elnevezés illik. Derkovits jól tudta, hogy a nyárspolgár kiskereskedőket, a „kis csukák" seregét a nagyburzsoázia- „cápái" vezénylik. Ha az említett vázlatok itt reprodukált néhányát megnézzük, azt látjuk, hogy Derkovits széltében-hosszában gyűjtötte a különféle burzsoá figurákat, s a típusok közül a mondanivalójának legmegfelelőbbekből alakította ki festményének szereplőjét. Az anyaggyűjtésnek és a típusformálásnak ez a- fajtája a realista művészre vall, aki nem sémákkal dolgozik, hanem a sok, konkrét egyedből „desztillálja" ki az általános, a tipikus vonásokat. Tehát a- kispolgár csarnoki halkereskedő helyébe a pénzmágnás nagy burzsoá t állítja a pult mögé és ezzel mondanivalóját kitágítja. Ha szemügyre veszszük ezt a pörsenéses, ragadozó-ábrázatú, elhízott, monstruózus alakot, Ady Endrének a pénz eltipró hatalmát jelző „Disznófejű Nagyúr" kifejezése jut eszünkbe. Lehet, hogy Ady vonatkozó versei is hatottak Derkovitsra a burzsoá-típus megfogalmazásában, hisz tudjuk, hogy kedvenc költői közé tartozott.

88 De ő maga is, az éhező ember szemével így látta őket. A Telefonáló háttal ábrázolt burzsoáfeje hízott angolsertést asszociáltál. Egyik lírai feljegyzésében pedig ezt írja : „De neked embernek, látnod kell kövér jóltáplált pofákat és érezned, hogy üresen kóvályog a beled".

8í> A teljes ellenszenvvel ábrázolt alakot színben erő-