dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)
Farkas Zoltán: Képzőművészetünk és Európa
106. Mihály Munkácsy (1844-1900): Adieux. 1873. Munkácsy Mihály (1844-1900): Búcsúzkodás. 1873. sógű festők közül csupán Munkácsy merhető hozzá (8. kép). Nem időrend ben, hanem lelkiségben Tornyai János sorakozik melléjük, akinek művében az Alföld forróvérűsége tolul elénk. Műveiben mintha a végzet szelének sodrát éreznők, mely kegyetlenül végigsüvít a szegény emberek sivár szobákba zárt vagy kemény munkába tört vigasztalan életén (17. kép). Es vajon a nyugati művészetben gyakori jelenség volt-e az életörömnek olyan kristályosan áttetsző kolorista ja, mint a fiatal Sziríyei-Merse Pál (10., 109. kép). Nem az a fontos, hogy megelőzött-c valakit és valamit, mert végre mondjunk le már a korszerűség babonájáról, az sem fontos, hogy vajon ki és mivel hatott reá, mert az a lényeges, hogy nem sok versenytársa volt akár lelkisége, akár festeni tudása tekint etében. De menjünk tovább. Jókora időbeli ugrással térjünk át Ferenczy Károlyra, a nagybányai művészcsoport legkiemelkedőbb egyéniségére, a szabadtéri világítás erőteljes ábrázolójára, aki kivételes képeket nyújtott a valóság olyan jellegzetességeiről, melyeket ő látott meg és ő formált át a maga képére. Mert sohasem volt lélektelen lefestő, hanem mindig teremtő, átalakító (110., 12. kép). Es Rippl-Rónai József? Vajon melyik nemzet festője csat lakozott annyi eredetiséggel és akkora 107. Géza Mészöly (1844 — 1887): Paysage au chardon aux ânes. 1872. Mészöly Géza (1844—1887): Tájkép szamárkóróval. 1872.