Bányai József: A vadászat tárgyi eszközei - A Magyar Mezőgazdasági Múzeum tárgykatalógusai 2. (Budapest, 2010)
ték, belül bélelték és hordszíjjal látták el. Három típusa ismeretes: olyan, amelyben a vadászpuskát szét nem szedett állapotban szállíthatták, olyan, amelybe a puska csak szétszedett állapotban helyezhető el, és végül olyan, amelybe két puska is belefért. Széles körben nem terjedtek el, mégis érdemes megemlíteni a különféle kulacsokat, kis palackokat, melyeket a különféle italok tárolására használtak. Üvegből készültek, törés ellen bőrrel vagy fűzfonattal védték őket. Használtak még ún. aggatót is, amelyik 6-12 bőrből, zsinegből álló füzért képez, a zsinegek végét csont-, rézvagy vaskarikával látták el, s a kisebb madarakat (fürj, fogoly, fácán, vadkacsa) a nyakuknál fogva akasztották rá. Ezek a hasznos eszközök menet közben megkönynyítették a vadászoknak puskájuk újratöltését, hajtáskor mindkét kezük mentesült a lőttvad cipelésétől, a lelőtt madár pedig nem gátolta a vadászt a lövésben. Az aggatót övre vagy a vadásztáska oldalán lévő karikába csatolva hordták. Golyóöntők, tölténykészítő eszközök A 17. századtól a puska- és pisztolygolyók öntéséhez fogóalakú öntőformákat használtak. A fogó fejében kialakították a golyó nagyságának megfelelő üreget, oly módon, hogy a fej mindkét felében egy-egy félgolyónak megfelelő üreget képeztek ki. Amikor a fogót összezárták, a két félüreg kiadta a teljes golyónak megfelelő formát. Előfordultak olyan öntőformák is, amelyekben több golyónak való üreget találunk, ezzel egyszeri öntéssel több golyó készülhetett. A múzeum gyűjteménye egy 19. században készült, 10 golyó öntésére szolgáló öntőformát is őriz. A házilagos tölténykészítés nagyjából az 1880-as évektől az 1970-es évek elejéig tartott. Később a vadászok számára már elérhető áron kapható gyári patronok, töltények feleslegessé tették az elhasznált töltényhüvelyek otthoni újratöltését. A tölténykészítő eszközökön belül megkülönböztetünk gyutacsolót, peremezőt, töltőfát, lőpormércét, gyutacstüske csavarozót, kaliberezőt. Ezek kezdetben rézből készültek, többnyire precíz megmunkálással, ritkán mesterjeggyel ellátva, 1930 után többnyire vasból, acélból gyártották, farészekkel kiegészítve. A peremező kézi, illetve asztalra szerelhető kivitelben is készült. A kilőtt töltényhüvelybe füstös-fekete lőport használtak, ugyanis a füsttelen lőpor a nagyobb gáznyomás folytán könnyen szétrobbanthatta a régi vadászpuskát. A gyutacsolóval kinyomták a használt gyutacsot a hüvelyből, majd újat nyomtak bele. Ezt követően a lőpormércével pontosan kimért lőport a hüvelybe töltötték, fojtással lezárták. Erre tették a pontosan adagolt „srétet”, sörétet, majd kéregpapírlappal lefedték, végül a peremezővel leperemezték. Csapdák, látcsövek, hótalpak, csalikacsák Vasból készített csapóvasakat, horgot már a 14. században is készítettek, de széles körű használatuk csak évszázadokkal később terjedt el. A 18. század végéig a kártékony vadat elsősorban puskával, méreggel gyérítették. Néhány évtized múlva megjelentek a különböző fogóeszközök, amelyeket igen sokféle kivitelben gyártottak. Gyárosok, iparosok, kereskedők, cigánykovácsok foglalkoztak iparszerűen a csapdák gyártásával. Az első vastőrt Németországban 1803-ban készítették, ez volt az ún. berlini tőr (hattyúnyak). A kártékony vad létszámának csapdákkal történő szabályozása különösen Németországban terjedt el, és a folytonos tapasztalat alapján szinte minden vadfajnak megvolt a maga speciális csapdája. Haynauban (Szilézia) ezeknek a vadászati eszközöknek gyártása iparszerűen folyt. A 19. század végére már Európa-szerte elismertek voltak a Weber és Pieper gyárosok által készített csapdák.23 A kártékony állatok fogására a vastőrön, tányér vason kívül még számos csapdafélét alkalmaztak az erdőőrök, vadőrök és a vadászok: csapóládák, kaptányok, kelepcék, vermek, hurkok és cseklyék. Utóbbi kettőt szinte kizárólag a vadorzók használták. Magyarországon a csapdázás széles körben sosem terjedt el, helyette a vadászok a kényelmesebb megoldást, a mérgezést részesítették előnyben (Sztrichnin). A csapóládák és tányérvasak szakszerű felállítása ugyanis nagy hozzáértést igényelt, a csapóvas alkalmazása pedig óvatosságot, rendkívüli szakszerűséget kívánt meg használójától. A tányérvasakat télen a vad váltójára helyezték ki, míg a csapóládákat tavasztól őszig alkalmazták. A csapóláda róka, macska, nyest, görény, menyét, illetve kisebbtestű kutyák fogására alkalmas. A 20. század elején a vermek már divatjukat múlták, a hurkokat és cseklyéket pedig az orvvadászok használták, előbbit rézdrótból, utóbbit pedig lószőrből készítették. Az apróvad, fácán, fogoly, fürj legnagyobb ellensége a héja. Az ellene való védekezésre a héjakosarat alkalmazták. Ezt a fogóeszközt a fácánosokban még az 1940- 50-es években is használták. Drótfonatból készítették, fafenékkel. A kosár tetejére helyezték a csapóvasat, csalinak galambot használtak. Az egész szerkezetet egy 3-4 m magas oszlopra erősítették, útkereszteződésekben, vagy nagyobb tisztásokon állították fel.24 Magyarországon a vadászati szaksajtó már az 1930-as évektől közölt olyan cikkeket, amelyekben kiváló szakemberek, vadászok tiltakoztak a különféle csapdák alkalmazása ellen, s ha nem is ezeknek az írásoknak a hatására, de alig két évtized elteltével ezek a vadászati eszközök szinte teljesen kiszorultak a használatból. Újra reneszánszát élte a vadászpuska és a méreg. A múzeum gyűjteményében 14 csapda található. A vadászeszközök felsorolásakor feltétlenül említést érdemelnek a távollévő tereptárgyak, illetve a vadászat tárgyát képező állatok jobb megfigyelésére szolgáló kereső látcsövek. A 18. század eleje óta használták a rendkívüli nagy fényerősségű, nem fordított képet adó ún. Galilei-féle látcsöveket. Az első kétcsövű, prizmás látcsövek a 19. század végén kerültek forgalomba és terjedtek el egyre szélesebb körben a vadászok között. A kor legkiválóbb prizmás látcsövei: Carl Zeiss, Hensoldt, Wetzlar és a Voigtländer márkák, a Galilei-látcsövek közül a Voigtländer, Gérard, Busch és a Charlottenburg. A 20. század elejének szokásai szerint sík területen 23 Vadász-Lap, 1889. 467. 24 Vadászat. 1925. 382. 10
