Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - Sipos József: Agrárkutató az emigrációban

feltételezzük, hogy a három kéziratból Nagy Imre ezt tényleg csak 1930 novemberében fejezhette be. De itt most nem ez az érdekes, sokkal inkább az, hogy mivel foglalkozik a tanulmány és mennyire szakszerű. Nagy Imre tanulmányát nagy ívű bevezetéssel kezdi: azzal, hogy az 1848-1849es forradalom és szabadságharc és az 1867-es kiegyezés után a magyar mezőgazdaság a kapitalizmus porosz útján fejlődött tovább. Ez lehetővé tette a magyar nagybirtokosoknak, hogy „egy 52 milliós piac monopóliumát élvezve, nagy haszonnal, versenytől nem sarkalva termeljenek". Ennek eredménye lett - különösen az Osztrák-Magyar Monarchia belső piaca kitágulásának -, hogy ezekben az évtizedekben, a meglévő ellentmondásokkal együtt, a „magyar mezőgazdaság jelentős fejlődésen ment keresztül." A fejlődésnek azonban határt szabott a Monarchia piacának felvevőképessége, és „ez a fejlődés az 1910-es évekkel, tehát jóval a háború előtt megtört, s 1926-ig stagnál", sőt egyes terményeknél, mint például „az árpánál, zabnál, burgonyánál és a répaféléknél tapasztalható, jelentősen visszaesett". Ezeket a megállapításait Nagy Imre egy olyan táblázat segítségével bizonyítja, amely a Termésátlagok több évi átlagokban és métermázsánkban címet kapta. Ebben a búza, a rozs, az árpa, a zab, a tengeri, a burgonya, a cukorrépa és a takarmányrépa 1870-1879, 1900-1910 és az 1920-1926-os összevont termésátlagait szemlélteti. Láthatjuk, hogy az 1900-as termésátlag szinte a kétszeresét tette ki az 1870-es évek átlagának. Ugyanakkor megjegyzi, hogy „már a Monarchián belül is igen élesen jelentkezett a termelőerők és a piacok közötti ellentét..." Ebből azonban elsősorban a nagybirtokosok profitáltak. Mindezt az „erős iparosodás, vámvédelem, erős feudális maradványok és ebből kifolyólag az agrártőke hatalmi súlya, a terheknek a dolgozókra, nem utolsó sorban a parasztság alsó rétegeire való áthárítása tette lehetővé". Azt is megállapította: a „háború előtti években a budapesti, de különösen a wieni tőzsde gabona-jegyzése állandóan magasabb volt, mint a fontosabb európai és amerikai tőzsdék jegyzése, ami a nagy agráriusokat igen kedvező helyzetbe hozta". Ezt az állítását a Pester Lloyd 1930. október 31-i számából vett táblázattal bizonyította, amelynek a következő címet adta: A búza áralakulása (elvámolatlanul). Ebben az 1909-1913 közötti évek adatait ismertette. Rámutatott, hogy az ebből származó nagy profitot a nagybirtokosok tették zsebbe. „Annál súlyosabb volt a kisparasztság helyzete - írta -, nekik a magyar nagybirtok versenyével kellett megküzdeni, melyben azonban magasabb költségei, rosszabb minősége, kisebb hozama és különösen a gabona vásárló kisbankok és terménykereskedők uzsorája miatt alulmaradt. Ha még tekintetbe vesszük (...) az adóprés működését, mely a kisbirtok holdankénti terhét hétszer olyan magasra emelte, mint a nagybirtokét, világossá válik előttünk, miért kellett a kisparaszti birtokosnak földjeit elhagyni, kivándorolni, elproletarizálódni, eladósodni, míg ugyanakkor a nagybirtok minden válság dacára haszonnal gazdálkodott." Nagy Imre rámutat arra is, hogy a magyar mezőgazdaságnak a Monarchián belüli alapvető ellentétei a „trianoni határral teremtett új helyzettel alakultak... hihetetlen naggyá és élessé". Ezen okok közé sorolta az országon belüli antidemokratikus birtokmegoszlást, a fogyasztás csökkenését, a tőkehiányt, a mezőgazdasági technika elmaradottságát, a nemzetközi verseny fokozódását, a gabonavédővámos politika elterjedését, az autarchikus törekvéseket és az ipari racionalizálást. Mind-