Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - Varga Gyula: Mezőgazdaságunk nemzetgazdasági szerepváltozásai

Az 1945-1947. évi földreform: teljesül az évszázados álom, s az ország elkerüli az éhínséget Az ország nyugati fele még föl sem szabadult, amikor elkezdődtek a minden korábbinál jelentősebb és radikálisabb földreform előkészületei, sőt maga a földosztás is. A földreformot a politikai pártok többsége támogatta, s demokratikus viszonyok között született meg a törvény. A 600 ha-nál nagyobb úri birtokot teljes egészében kisajátították, az ennél kisebbekből 60 ha-t meghagytak eredeti tulajdonosának. A földdel együtt az összes gazdasági épületet, állatállományt és felszerelést stb. is kisajátították. Az egyházi birtokok 60 ha-ig, a parasztbirtokok 120 ha-ig mentesültek a törvény alól. Az erdők lényegében mind állami tulajdonba kerültek. A földreform szabályai szerint a minimális juttatás 1,2 ha, a maximális pedig 9 ha volt. Tulajdonszerzésre jogosultak voltak a proletár és félproletár felnőtt személyek, a gazdasági cselédek, a mezőgazdasági munkások, a törpebirtokosok s a 3 ha-nál többel nem rendelkező nagycsaládos kisbirtokosok. Jogi személyek is igényelhettek földet, így az egyházak, az állam maga és a községek is. A földreform során érintett föld kicsivel több mint felét természetes magánszemélyek kapták, 21%-ából állami erdők lettek és 6,5%-ából közlegelők. A maradék igen sokfelé oszlott. A sok éhes száj és a kevés föld miatt azonban életképes gazdasági méretek még az akkori kor szerény mércéje szerint sem alakultak ki, ezért a földosztás csak átmeneti időre és csak az érintettek egyik része számára adott megoldást. Az azonban nem tagadható, hogy történelmi igényt elégített ki és olyan gyors konszolidációhoz vezetett az országban, hogy megelőzhettük az éhezést, s rövid idő alatt sikerült - a háborús romokból - elfogadható szinten helyreállítani az élelmiszertermelést. A földreformot az akkori mezőgazdasági miniszter, Nagy Imre irányította. Végrehajtásában viszont tízezrek vettek részt korábban sosem tapasztalt önállósággal, és alapjában véve betartva a demokratikus alapszabályokat. Az 1945 és 1948 közötti évek mezőgazdaságát az átmeneti jelleg minősíti. Felszámolódott a nagyüzemi rendszer, a föld zöme - főként az erdők kivételével - magántulajdonba került. A leginkább ennek politikai hozadékából táplálkozó kezdeti nagy lendület rövid időn belül szembetalálta magát a politikai széljárás megváltozásával, a begyűjtési rendszer egyre nyomasztóbbá váló terheivel, de az üzemi struktúra egyre súlyosbodó belső, politikától független válságával is. A kiutat nagyrészt a szövetkezésben vélték megtalálni a kor agrárpolitikusai. Az 1945-1948 közötti időszakban több mint két és fél ezer földműves-szövetkezet létezett, bár gyakran csak formálisan. Az akkori politikai pártok mindegyike szövetkezeteket akart falun, de mindegyik mást értett a fogalmon és a szövetkezet funkcióin. Az egyik fogyasztási, a másik géphasznosító, hitel-, tej- vagy beszerző szövetkezetet. Akadtak olyan favak is, ahol a földreformot követően azonnal közös művelésre szövetkeztek, sőt az állatállományt sem osztották szét (igaz, nem is jutott volna mindenkinek). A különféle szövetkezetek fejlődésének összehangolására való törekvés nyomán született meg az 1947. évi XI. törvény, amely a nemzetközi tapasztalatokat figyelembe véve szilárd kereteket adott a magyar szövetkezeti mozgalom számára. A rövid életű törvényt azonban hamar félresöpörte a nemzetközi