Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - Romány Pál: A „Nagy Imre-tanszék" és utóélete

piacot szerezni, megtartani, a kihívásokat, a versenyt vállalni ismét tudás és helytállás dolga. Mindennek vizsgálata, megfogalmazása már nem a történettudomány kompetenciája. A politikai dicsőség vagy kárhozottság nemegyszer vitatható a kortársak vagy éppen az utódok körében. Nincs ez másképpen az agrárpolitikában, agrártörténetben sem. Az intézmények (még a tanszékek is!) átalakíthatók, megszüntetne tők, jól-rosszul minősíthetők. A „szobrok" - lásd Darányi Ignác, Nagyatádi Szabó István vagy Klebeisberg Kunó alakját, sőt a Millenniumi emlékmű szobrait - némely „hitvitázó" szerint tetszés szerint cserélhetők. (Utóbbit már kétszer: hol a királyok, hol a felkelők...) Úgy látszik, hogy egyedül az országépítési teljesítmény és vele a megszerzett tudás állja az idő múlását. A jövőt, az ország jövőjét pedig az határozza meg, hogy képes-e olyan ethoszt teremteni, amelyben a szájhősök és a daclovagok helyét elfoglalhatják - Magyarországon is - azok a felkészült emberek, akik létrehozzák a javakat, akik tudásukkal és szorgalmukkal a közjót szolgálják mindenkor. Nem szavakban, de alkotásaikban, tetteikkel. Amit tények és nem jelzők minősíthetnek. Miképpen a „Nagy Imre-tanszék" számolt a mezőgazdaság fejlesztésével, a magyar agrártársadalommal, az akkori Magyarországgal. Amit emberséggel vállalt magára. Adott esetben még a kontinuitás számos elemét is.