Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)
TANULMÁNYOK - Romány Pál: A „Nagy Imre-tanszék" és utóélete
társítását, az ösztönző munka- és jövedelmi viszonyokat, a paraszti élet, a családi, a háztáji termelés biztonságát, a szövetkezés és a falu világának fontosságát. Elegendő a hetvenes évek agrárpolitikával kapcsolatos jogszabályait áttekinteni, hogy megállapíthassuk: az „új szakasz" egykori törekvései - két évtizedes késéssel ugyan - fokozatosan érvényre jutottak. Az eredmény számba vehető volt a gazdaságban, a szociálpolitikában, a parasztság emancipációjában és értelmiségének utánpótlásában is. Magvető volt. Nagy Imre tudta: vetni kell, ha az aratás bizonytalan, távoli, akkor is. És tudni kell várni. A kockázatok ellenére is... Számolva a régi bölcsességgel: az újat úgy kell megépíteni, hogy ne ébresszen bánatot és sóvárgást az emberekben a múlt után. Fehér Lajos és maradék csapata, az „agrárreformok" ebbe az irányba - be nem vallottan -, ezen a nyomvonalon kívánt haladni a hatvanas-hetvenes évek „revizionista", akkor gyanakvást kiváltó, paraszt-romantikusnak bélyegzett, „külön utas" agrárpolitikai (és társadalom- és gazdaságirányítási) újításaival. Vállalták hazai talajon, az egyetlen Magyarországon a Szükséges és a Lehetséges egyeztetését. A nagyvilág szeme láttára, ahogyan tudták. Ahogyan és ameddig lehetett. Az 1957 tavaszán kiadott Agrárpolitikai Tézisek célja sem valamiféle politikai pacifikáció volt, hanem egy új, hozamokban mérhető agrárpolitika meghirdetése. Kiállás mellette. Erdei Ferenc és társai is ezt tették. Megalkották, formálták a magyar agrármodellt hazai használatra „magyar csoda"-ként. Nagy Imre, majd Fehér Lajos agrárgazdasági-agrárpolitikai tevékenysége, „taktikája" sok ponton találkozott Erdei Ferenc agrárszociológiai, szövetkezetelméleti munkásságával. Nagy Imre nézetei mellett érvelt Erdei már a negyvenes évek agrárpolitikai vitáiban, a begyűjtési rendszer megszüntetésében és a „saját út" ügyében 1956 nehéz napjaiban is. Nem először. A parasztpárti Erdei egyik pártiskolai előadásában, 1947-ben, kijelentette: „Ma csak a Szovjetunióban van szocialista rendszer... Azt is kell tudnunk, hogy ez a szocialista rendszer azért lett olyan, amilyen, mert a cári Oroszország viszonyaiból fejlődött ki. Kolhoz például azért lett ott a mezőgazdaságban, mert az orosz parasztság olyan fejletlen, külterjesen gazdálkodó parasztság volt, amit össze lehetett fogni közös üzemekben. Ha ugyanolyan fejlett kisparasztság lett volna, mint például a miénk, kiépült tanyákkal, falusi udvarokkal, szóval fejlett kisgazdaságokkal, akkor lehetetlen lett volna kolhozba boronálni őket." 15 [Kiemelés tőlem - R. R] Ezt vallotta akkor Kovács Imre is, hogy a „kolhoz-formának történelmi és gazdasági hagyományai voltak Oroszországban (...) és a magyar megoldás: a szövetkezés." Két év sem múlt el, s már a kolhoz a hivatalos, az emlegetett példa a belpolitikában. Lelkendező újságcikkekben olvashatók a sikerbeszámolók a szovjet mezőgazdaságról. A hírhedtté vált kecskeméti beszéd után a politikáé lett a fő szerep. 1953-ra az ország szántóterületének 24,6%-át birtokolták a kollektív típusú szövetkezetek. Támadásokat intéztek az ún. kétlakiak, továbbá a nagygazdák ellen. (A kulák megjelölést már a háború előtt bevezette ugyan néhány író, például Féja Géza és Sinka István, de „napi használata" ekkor terjedt.) A történelmi út, a tapasztalatok mérlegelése, a „falusi udvarok" valósága, a szövetkezeti sokféleség 15 Erdei Ferenc: Politikai írások. 2. kötet. Szerk. Tamási Mihály. Bába Kiadó. Szeged, 2003. 14.