W. Nagy Ágota szerk.: A magyar mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti és vadászati szaknyelv kialakulása. (Bpudapest, 2003)
Csoma Zsigmond: „Magyarul írjuk, Magyarnak írjuk,..." (A magyar szőlészeti-borászati-kertészeti szaknyelv és szakterminológia kialakulása, fejlődése a 18-19. század fordulóján)
bői. Ezek mind a belföldi, mind a külföldi szakkönyveket, tapasztalatokat jelentették. Ő is többször hivatkozik elsősorban német lelkészek és katolikus papok mezőgazdasági megfigyeléseire, oktatására, tanítására. Az sem volt véletlen, hogy az európai gazdálkodást-talajművelést megújító angol Thaer, vagy Nagyváthy nagy tekintélyű, európai hírnevű tanára, Mitterpacher Lajos, valamint mindnyájuk kortárs agrárszakembere, a falusi élet és gazdálkodás fáradhatatlan reformere, Tessedik Sámuel is egyházát szolgálta. De a magyar szakemberek szőlészeti-borászati vonatkozású tevékenysége a bécsi udvar és a felvilágosodás eszméivel harmonizáltan egy nagyobb keretbe ágyazottan, az egyházak híveit, az adófizetők életét, a földből és a földért élőket segítette a 18. század végén, a 19. század elején. De mit is nevezhetünk, vehetünk ismeretterjesztésnek ekkor, miben különbözött a korabeli agrár-ismeretterjesztés a szakmai leírásoktól, az elmélyült tudományos munkáktól? Az első magyar nyelvű szakmunkák és a csak népnevelő, gazdálkodást általánosságban javítani szándékozó, népszerű ismeretterjesztő kiadványok között nehéz ebben az időszakban még különbséget tenni. A magyar szakkönyvek szókincse és a terminológiai egységesülése ebben a korai időszakban még szegényes, a különbözőségük ellenére is. Aki szakkönyvet írt, általában az előfizetőkért kilincselt, támogatókat keresett, ezért közérthetően, könnyen olvashatóan kellett megírnia agrárvonatkozású, szőlészeti-borászati témájú könyvét, lehetőleg sok gyakorlati példával fűszerezve azt. Ez a fajta megközelítés a korabeli mezőgazdasági szakirodalmaknak a könnyen érthetőségét, felhasználhatóságát, gyakorlati értékét növelte. Elsősorban a népszerű, könnyen fogalmazott és olvasmányos közlésekről, a gazdálkodást javító és a mezőgazdaság gyakorlati problémáira választ kereső és adó rövidebb és átfogóbb írások voltak a kelendőek. Ezeket lehetett az agrár-ismeretterjesztés és szaktanácsadás körébe tartozóaknak venni. Nem véletlen, hogy pl. Mitterpacher Lajos háromkötetes egyetemi tankönyvéből különböző terjedelmű, különböző témakörű kisebb füzeteket adtak ki, ami nemcsak a felhasználhatóságát, hanem a különböző nemzetiségek nyelvére lefordítva, a korszerűbb gazdálkodás elterjedését is célozta, a bécsi udvar hathatós támogatása és szándékai szerint is. A 17. század végi magyarországi mezőgazdasági szakismeretek átadása az ország középső területeit uraló török miatt elmaradt az európai fejlődéstől, még ha az erdélyi és a nyugat-magyarországi területekről Európával kapcsolatot tartó néhány példát fel is hozhatunk. A 18. század első felében a korábban már megjelent művek bár újabb kiadásokban jelentek meg, de változatlan, korábbi tartalommal. így 1753-ig 4 újabb kiadását érte meg pl. Lippay János mezőgazdasági munkákat havonta rendszerező és leíró híres Calendariuma, és ebben az évben jelent meg másodszor a Posoni Kert is, amely a 17. század közepétől, mint az első magyar nyelvű kertészeti szakkönyv, két évszázadon keresztül meghatározó, értékorientáló, viszonyító szakmunka volt, elsősorban a magyarországi kertészet területén. A
